A múlt árnyai

• Szia Booth! – lépett be Bren, Booth irodájába. A férfihoz igyekezve kabátját a kanapéra dobta.
• Szia Bones! Hogy érzitek magatokat? – ültette ölébe a nőt lágyan megcsókolva, féltőn megsimogatva egyre gömbölyödő pocakját.
• Mindketten jól vagyunk, csak elfáradtam. Egyre nehezebben tudok órákat az asztal fölé görnyedve tölteni. Nagyon fáj a hátam és a lábam is, azt hiszem, a testem jelezi, hogy több pihenésre van szüksége. Neked milyen napod volt?
• Hosszú és unalmas. – fintorodott el a féri. – Egész nap szinte mást sem csináltam csak jelentéseket körmöltem. Utálom a papírmunkát! És hiányoztál! Mit szólnál egy kellemes vacsorához, egy forró fürdőhöz és némi masszázshoz? – huncut mosoly jelent meg az arcán, szemében szikra gyulladt.
• Hm… jól hangzik. Kifejezetten a masszázs tetszik, szexuális vágyainkat tekintve igen izgalmas este vár ránk. – incselkedett Bren a férfival, apró csókokat lehelve a nyakára.
• Akkor talán indulhatnánk is, hogy minél előbb teljesülhessen a kívánságod – ölelte magához a nőt – ígérem, hogy egy felejthetetlen…
• Booth ügynök! – lépett be az irodába Tom, a biztonsági őr. Elnézést kérek a zavarásért, de egy hölgy keresi Önt és azt mondja, hogy nagyon fontos.
• Ilyenkor? – nézett az órájára férfi. – Mindjárt este nyolc van. Épp indulni készültünk.
• Tudom Uram, még egyszer elnézést kérek, de a hölgy hajthatatlan, hiába mondtam neki, hogy jöjjön vissza holnap. Azt mondta, hogy látta az autóját és tudja, hogy még itt van és az ügy nem tűr halasztást.
• Rendben Tom, semmi baj, de mondja, ki az a hölgy, aki ennyire akar engem?
• A neve olyan furcsa, pillanat… - vette elő Tom a jegyzetfüzetét. – Szóval a hölgy neve Alexa Ko..Kocsis. – ejtette ki nehezen Tom a számára idegen hangzású nevet.
• Alexa? – hűlt meg a férfiban a vér, arca holtsápadtra váltva. – Te jó ég! Hol van most?
• Bekísértem a tárgyalóba Uram!
• Köszönöm Tom és kérem, mondja meg neki, hogy rögtön jövök.
• Ki ez az Alexa? – fordult Bren a férfi felé.
• Egy öt évvel ezelőtti üggyel kapcsolatosan találkoztunk vele. Ne haragudj Bones, de ez most el kell intéznem, ha Alexa idejött valóban fontos lehet. Szólok Show ügynöknek, hogy vigyen haza téged és én is jövök utánad nemsokára. Rendben?
• Milyen ügy volt ez? Én nem emlékszem ilyen furcsa nevű nőre, pedig mint tudjuk kiváló a memóriám. Tom alig tudta kimondani a nevét.
• Ez volt a Jack Colton ügy és Alexa volt az első számú gyanúsítottunk. – adta rá a férfi Brenre a kabátot, rövidre zárva ezzel a beszélgetést és megindulva a tárgyaló felé.
• Akkor sem emlékszem erre a névre.
• Mert akkor még máshogy hívták. Később megbeszéljük Bones. – felelte a férfi röviden, miközben megérkeztek a tárgyalóhoz. – Csak menj most haza kérlek! Show ügynök már a liftnél vár.

Bren számára nem jelentett kielégítő magyarázatot a férfi rövid válasza, tudni akarta ki ez a nő és tekintete a tárgyalót fürkészte, mikor megpillantotta bent az ismeretlen nőt először nem ismerte fel, de aztán hirtelen…

• Jack Colton és Dakota Summers. Igen, valóban ő volt az első számú gyanúsított, Booth, de hogy lett belőle Alexa Kocsis?
• Kérlek, Bones! Otthon mindent megbeszélünk, rendben? Kérlek, menj most haza és pihenj le! Szeretlek! – majd megsimogatta az arcát, búcsúzóul még megcsókolta, majd belépett a tárgyalóba, maga után behúzva az ajtót. És ez a kattanás jelezte a nőnek, hogy a férfi most kizárta őt az életéből.

• Szia Alexa! – nézett farkasszemet a nővel. - Egyrészt örülök, hogy látlak, másrészt tudom, hogy ha itt vagy, akkor nagy bajban vagy. Ülj le! – próbált higgadtan beszélni a férfi, de az agya lüktetett, a szíve kalapált, nagyon feldúlt volt.
• Szia Seeley! Én is örülök neked, de hidd el sokkal boldogabb lennék, ha nem kellett volna idejönnöm. – ült le a nő végül. – Láttam te és dr. Brennen…, gratulálok a babához. Szép pár vagytok, összeilletek.
• Köszönöm Alexa, de mért vagy itt? Los Angelesbe kellene lenned, a lányod mellett, messzire innen. Az életeddel játszol, és ha kiderül, hogy életben vagytok, nem lesz még egy esélyetek.
• Tudom, de nem volt más választásom, ide kellett jönnöm hozzád. Te vagy az utolsó reményem, a segítségedre van szükségem. Bár lenne más megoldás, bár meg tudnám oldani máshogy! A legkevésbé az, amit szeretnék, hogy itt legyek és háborgassam a múltat, de muszáj volt. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok neked ezzel. – a kétségbeesés tükröződött Alexa arcán, hangja elcsuklott.
• Alexa! Nyugodj meg – fogta meg a férfi a kezét, így próbálva megnyugtatni – és mond el, hogy miért jöttél! A múltat lezártuk, nem volt más választásunk. Ennek így kellett lennie. Sokáig fájt, minden nap fájt, de nem tehettünk mást, a fontos az, hogy te és Míra biztonságban legyetek. Vagy vele történt valami? – rettent meg. – Míra jól van, vagy őt is elhoztad magaddal?
• Nem, nem! Míra Los Angelesben van Conorral, vele minden rendben van. Nem miatta jöttem.
• Ki az a Conor? – kérdezte gyanakodva.
• A férjem! – felelte csendesen. - Nagyon rendes ember. Ő is az iskolában tanít, történelemét és földrajzot. Szeret minket, Míra úgy tekint rá, mintha az apja lenne. Kevés olyan tisztességes és nagylelkű férfi van, mint Conor. Hálás lehetek a sorsnak, hogy mellettünk van.
• Szeret titeket értem, és te is őt? – kereste a nő tekintetét – mert nem győztél meg igazán.
• Hozzámentem! Mint mondtam nagyon rendes ember, kedvelem őt nagyon, de nehéz valakit úgy szeretni, ha a szíved másvalaki után vágyik. Sok idő kell felejteni és meg kell tanulni újra szeretni. – nézett Alexa a férfi szemébe nyíltan, kimondva mindazt, ami a lelkét már oly régóta nyomta. Már megbánta, de kimondta. – Bocsáss meg, én nem akartam…
• Mért jöttél Alexa? – hangja most már jeges szélként süvített a levegőben, türelme fogytán volt.
• Mert az élet néha nagyon kegyetlen tud lenni, mert nem hagyja, hogy örüljünk azoknak a dolgoknak, amiket kaptunk, és még azt a keveset is vissza akarja venni. Olyan sok mindent vesztettem már el, kétszer kellett „meghalunk” és újra felépíteni az életünk és most megint ott tartok, hogy egy rövid ideig tartó boldogság után újra küzdenem kell. Azért jöttem, hogy megkérjelek segíts megmenteni az életét… - a könnycseppek, mint egy tavaszi zápor ömlöttek végig az arcán, szavai elakadtak, egész testét rázta a zokogás.
• Kinek az életét Alexa? – kérdezte Booth feldúltan, a nő könnyei felzaklatták a lelkét.
• A fiadét Seeley – hüppögte Alexa halkan, könnyeit nyelve.

A férfi arcára kiült a döbbenet, levegője elakadt, arca holtsápadtra vált, a rosszullét kerülgette. Szólni akart, de nem tudott, csak nézte az előtte ülő, zokogó nőt, akit egykor oly nagyon szeretett és elvesztette, hogy megmenthesse. Mikor meghallotta, hogy visszajött Washingtonba dühös volt rá, hogy kockáztatja a lebukás veszélyét, de ismerte őt annyira, hogy tudja, ha nem lett volna élet-halál kérdése, soha nem jön ide. Fel volt készülve szinte mindenre, de erre nem.

• Sajnálom Seeley – folytatta Alexa könnyeit törölgetve – én nem akarom felborítani az életedet, nem akarom szétdúlni a családodat, de ő nagyon beteg. Leukémiája van és csontvelőre van szüksége sürgősen és sem én, sem pedig Míra nem vagyunk megfelelő donorok, te vagy az utolsó reményünk, hogy élhessen. Nem halhat meg Seeley, nem veszíthetem el őt is, ő az egyetlen, aki még összeköt veled, ami nekem kettőnkből maradt, Ő, te és én, belőlünk van. Téged elveszítettelek, ebbe beletörődtem, mert nem volt más választásom, de a gyerekeimért szembeszállok, ha kell az ördöggel is. Nem akarom eltemetni egyik gyerekemet sem, még ha ennek az is az ára, hogy kockáztassam az életemet és felborítsam a tiédet. De ha így élhet, akkor megérte. Nem kérek tőled most mást, csak egy vizsgálatot. Nem akarom még ennél is jobban…
• Alexa, kérlek – szakította félbe a férfi – ez nem csak egy vizsgálatról szól! – szavai egyszerre tükrözték a fájdalom és düh keverékét. - Van egy közös fiúnk és azon kívül, hogy beteg, nem tudok róla semmit. – hangja már szelídebbre vált, a nőt nézte.
• Ő Roland – tett egy fényképet a férfi elé, melyen egy barna hajú, nagy barna szemű, katonai ruhát viselő, kacagós kisrác pózolt a mászóka tetején, meghódítva annak a legmagasabb pontját, büszkén kihúzva magát. – A jövő hónapban lesz 5 éves, a kedvenc étele a sajtos makaróni, imádja a repülőgépeket, órákat képes az eget bámulni, vagy azt játszani, hogy ő egy hős katona, aki meghódítja saját vadászgépével az egész világot és legyőzi a gonosz ellenségeket, hogy mindenki biztonságban élhessen, és ebből adódóan természetesen ő, ha nagy lesz, katona lesz…- nem tudta tovább folytatni, hangja elcsuklott, könnyei ismét eleredtek és a férfi szemében is könnyek csillogtak. – 4 hónappal ezelőtt – kezdte újra Alexa - felhívtak a napköziből, hogy játék közben rosszul lett és összeesett. Kórházba kellett vinni és 2 órával később a kezelőorvosa közölte velem a diagnózist. Azóta is bent van, különféle gyógyszereket szed, el van zárva a külvilágtól, a repülőitől, de minden nap küzd, küzd az életéért. Nagyon bátor és erős kisfiú, de napról-napra gyengébb és gyengébb lesz. Az orvos azt mondta, hogy csak a csontvelő-átültetés mentheti meg az életét és élhet újra egészséges és boldog életet. Ezért kerestelek meg, Seeley. Kérlek, gyere el velem Los Angelesbe és segíts Rolin! Tudom, hogy nem könnyű, nem épp így képzeltem el én sem a viszontlátást, sőt egyáltalán nem akartam, hogy valaha is tudomást szerezz Roli születéséről, de ez a sors kegyetlen játéka velem/velünk szemben.
• Ez tényleg kegyetlen játék, de nem a sorsé, hanem a tiéd! – emelte tekintetét vádlón a képről a nőre.
• Hogyan? – rökönyödött meg Alexa.
• Ha Roli nem lesz beteg, soha nem tudom meg, hogy van egy fiúnk! Mit hittél Alexa? Nem volt jogod ezt tenni! Nem zárhatsz ki az életéből! Mint mondtad Ő, te és én. Én vagyok az apja, és te ezt eltitkoltad előlem, hazudtál nekem, úgy mentél Los Angelesbe, hogy tudtad gyereket vársz és nem szóltál róla! – hirtelen annyi düh volt a férfiban, hogy bántani akarta a nőt, hogy érezze ő is azt a fájdalmat, ami most az ő szívét hasogatta.
• Nem, nem tudtam! Soha nem hazudtam neked Seeley és ha elfelejtetted volna nem jókedvemben, önszántamból mentem el. Menekültem, megint! Emlékszel? Dakota és Tamara Summerst te temetted el! – kétségbeesett kiállítás volt ez a férfi felé. – A poklok-poklát éltem át újra, ismét üldözött vadak voltunk, ismét neki kellett indulnunk az ismeretlennek, nem tudtam semmi többet, csak hogy Los Angeles lesz az új otthonunk. A kíséret, akit mellénk rendeltél tökéletes munkát végzett. Hónapokon át leellenőrizték minden lépésemet, a hívásaimat, mindent. Mindenhol ott voltak. Még ha akartam volna sem tudtam volna felvenni veled a kapcsolatot. Eléggé agresszívan nyomatékosították bennünk, hogy mi várhat ránk, ha kiderül, hogy életben vagyunk. És mindezek mellett erősnek kellett lennem, meg kellett értetni az alig 6 éves lányommal, hogy miért kell elmennünk, miért nem lehet többé Tamara és anya Dakota, mért küldöd el őt és mért nem szeretsz már minket és Parker, az egyetlen barátja volt és nehéz volt elfogadnia, hogy soha többé nem találkozhat vele. – A könnyek záporoztak Alexa szeméből, a szavak nehezen hagyták el a száját. – Felemelt fejjel viseltem a sorsom, de belül rettegtem, a lelkem összetört, a szívem itt maradt. Te voltál az a férfi, aki megtanított újra bízni, aki megértette velem, hogy érdemes vagyok rá, hogy szeressenek, hogy nem egy senki vagyok. Te voltál az, aki visszaadta a hitemet a szerelemben, te voltál az egyetlen férfi az életemben, akit teljes szívemből, őszintén szerettem, és aki engem is igazán szeretett, aki soha nem akart bántani. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy együtt legyünk, egy család legyünk. Mikor elmentünk még nem tudtam, hogy terhes vagyok, csak két héttel később jöttem rá, de nem volt rá lehetőségem, hogy szóljak neked, nem engedték volna meg, és lássuk be őszintén, igazuk volt. Nem akartalak bántani, éppen téged nem! Tudom, hogy neked sem volt könnyű az elválás, és nem hiszem, hogy szükséged lett volna még arra a tudatra is, hogy van egy fiad, akit soha nem láthatsz, soha nem lehetsz vele. Lehet, hogy tévedtem, de akkor ez tűnt helyesnek, viszont most ismét döntenem kellett és a tét a gyermekünk élete. Én nem tudok többet tenni, a döntés most már a te kezedben van és tudom, hogy a szíved nem hagy minket cserben, még ha most haragszol is rám azért, amit tettem. – milliónyi fájdalom volt ezekben a szavakban, tengernyi kín, a múltban soha ki nem mondott fájó gondolatok.
• Nem haragszom rád Alexa, kérlek, bocsáss meg nekem azért, amit mondtam. Igazad van, a nehezebbik része neked és Mírának jutott, ebbe úgy igazán bele sem gondoltam, csak a „nem volt könnyű neked sem” enyhe kijelentés volt tőled. Majdnem beleőrültem a hiányotokba, hisz olyan kevés idő jutott nekünk az örökkéhez képest és mégis olyan közel voltunk hozzá. Nagyon szerettelek Alexa és Mírát is. Egy rövid ideig tényleg család voltunk, aztán egyik napról a másikra hirtelen mindennek vége szakadt, az életünk rémálommá vált és az egyetlen módja, hogy élhessetek az volt, ha „meghaltok” és nekem mindehhez még közreműködnöm is kellett, úgyhogy nem, egyáltalán nem volt könnyű.

A felidézett emlékek okozta fájdalom kiült mindkettejük arcára, csak némán nézték egymást, a könnyek elhomályosították tekintetüket, ujjaik szorosan összefonódtak, megsiratták sorsukat. A múlt árnyai ismét körülölelte őket, átfogva ólomnehéz karjaival, szabadulni oly nehéz volt tőle és a jövő sem ígért biztosat. Sorsuk volt a fájdalom, ezt mindketten tudták.

• Természetesen elmegyek Los Angelesbe – szólalt meg a férfi halkan – és remélem, hogy megfelelő donor leszek.
• Köszönöm neked, halálomig hálás leszek érte.
• Az apja vagyok Alexa, nem tartozol hálával. Hogy jutottál el idáig?
• Az éjszaki járattal jöttem, csendben meghúzódtam egy kis városszéli motelban és hajnalban indulok vissza.
• Helyes! És a „kíséreted”? Tudják, hogy eljöttél?
• Nem, de már nem vagyok olyan szoros kontroll alatt, több mint 5 év telt el és végig jól viselkedtem, már engedtek a pórázon.
• Mondhatjuk, hogy megszöktél?
• Muszáj volt!
• Tudom! Hagytál valami holmit a motelban?
• Nem és készpénzben fizettem. Megtanítottak rá, hogy legyek láthatatlan.
• Ügyes kislány. Mikor indul a géped?
• Hajnali fél háromkor.
• Jól van! Ettél ma már valamit? – nézett kérdőn a nőre. - Ah, ezt meg sem kellett volna kérdeznem, úgyis tudom a választ. Hozzatok valamit, és ha itt az idő kiviszlek a reptérre és pár nap múlva én is ott leszek. Maradj itt, mindjárt visszajövök.

Booth visszament az irodájába, mindkettőjüknek rendelt egy nagy adag sajtos makarónit és KV-t, hosszú éjszaka vár még rájuk. Majd a telefon után nyúlt és az ismerős számot tárcsázta, de csak a rögzítő kapcsolt be. – Biztosan alszik már – gondolta, és az órájára nézett – este 11.

• Szia Bones, itt Booth! Még mindig az irodában vagyok, és csak hajnalban érek haza. Sajnálom, hogy nem úgy alakult az esténk, ahogy elterveztük, de ígérem, hogy kárpótollak mindenért és mindent megmagyarázok. Szeretlek. – ezzel letette a telefont és visszament a tárgyalóba.

Nem sokkal később Tom felhozta a megrendelt makarónit és a KV-t, még megették Roliról, Míráról és a munkájukról beszélgettek, igyekezve kerülni a Booth agyában megfogalmazódott kérdéseket, amelyeket – tudta – előbb-utóbb fel kell tennie. Már nem sok idejük volt az indulásig.

• Seeley, mikor tudsz Los Angelesbe utazni? Rolinál minél hamarabb el kell végezni a műtétet, és ha te sem vagy megfelelő donor, akkor…
• Két nap! Ennyit kérek! És ne gondolj még a nemre! Amíg nem tudjuk a vizsgálat eredményét fölösleges ezen aggódnunk.
• Tudom, csak annyi csalódás ért már, hogy nehéz pozitívan gondolkodni.
• Jelenleg ez az egyetlen, ami erőt adhat és reményt, de ha mégsem én lennék a megfelelő donor, akkor addig fogunk keresni, míg meg nem találjuk azt, aki alkalmas.
• Mi?
• Te és én! Nem hagylak magadra, nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát! Ez olyan dolog, amivel kettőnknek kell szembenéznie, bármibe is kerüljön.
• Te nem hibáztál Seeley, egyikünk sem hibázott, csak nem volt más választásunk, és a te életed itt van. Nem akarok több gondot okozni annál, mint ami feltétlenül szükséges volt. dr. Brennan hamarosan szülni fog, szüksége van rád.
• Mint ahogy neked is. Bones erős nő és most választanom kell, a fiúnk élete a tét. Szeretem Bonest, ezt ő is tudja, de nem hagyhatom, hogy mindezt egyedül csináld végig.
• Nem vagyok egyedül Seeley, Conor mellettem van. Az én életem Los Angelesben van velük, a tiéd pedig itt dr. Brennannel.
• Ezt én is tudom Alexa! A férjed, mennyit tud a múltadról?
• Szinte mindent!
• Rólunk is tud?
• Igen. Hat hónapos terhes voltam, mikor megismerkedtünk és mindenben támogatott, abban is, hogy eljöjjek hozzád. Mírának és Rolinak Conor az APA.
• Tehát Roli nem tudja, hogy…
• Nem! Elég nehéz az élete így is, és mivel Conor volt mellette születése óta nem láttam értelmét, hogy összezavarjam.
• Megértem miért tetted és nem fogom még nehezebbé tenni az életeteket. Segíteni szeretnék. Tisztában vagyok vele, hogy mi az én szerepem Roli életében és soha nem mondhatom neki, hogy „Szeretlek, fiam!” – ilyen szomorúság rég tükröződött már a férfi szemében, de tudta, nincs választása, Alexának igaza van.

Alexa szíve összeszorult, ő is tudta nincs választásuk, mégis úgy érezte szüksége van a férfinak a megnyugvásra.

• Nem csak ennyi a szereped. Most, hogy már tudod, Roli a te fiad nem tehetem és nem is akarom megtenni veled, hogy kizárjalak az életéből. Te is tudod, hogy a mi életünk nem egyszerű, tele van fájdalommal és meneküléssel, de ha túl leszünk a műtéten és Roli meggyógyul, szeretném, hogy részese legyél az életének, csak vannak szabályok, amiket be kell tartanunk. Nem akarok ismét menekülni.
• Köszönöm Alexa, jól esik, hogy ezt mondod, de mindketten tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Nektek biztonságra van szükségetek távol innen, de megígérem, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy többé ne kelljen menekülnötök. Veszélybe sodornálak titeket, ha kiderülne, hogy Roli az én fiam. Hiába telt el közel 6 év, nem lehetünk benne biztosak, hogy már elmúlt a veszély. Sokáig jártak a nyomomban a temetésetek után is, nem kizárt, hogy még most is figyelnek. Én csak annyit kérek tőled, hogy néha, valahogy tudasd velem, rendben vagytok.
• Megígérem!
• Gyere ide – ölelte magához Alexát – nem lesz semmi baj. És ahogy ígértem ezt együtt fogjuk végigcsinálni, rendben?
• Rendben.

Egy néma, gyengéd ölelés, az utolsó ölelés. Búcsúzás a múlttól, egymástól, reményt adva a másiknak, hogy kettőjük szerelméből született gyermekük meggyógyul.

• Indulnunk kell! – bontakozott ki a férfi az ölelésből.

A reptérig vezető utat csendben tették meg, saját gondolataikba mélyedve, megemésztve mindazt, ami ma történt. Megérkeztek, a gép is hamarosan indult, beszálláshoz készülődtek.

• Két nap múlva a kórházban vagyok.
• dr. Bart Stevenson, ő Roli kezelőorvosa. Köszönöm Seeley, ég veled.
• Két nap múlva találkozunk, vigyázz magadra!

Majd a nő eltűnt a folyosóban, a gép ajtaja is becsukódott és lassan kigördült a kifutóra, felgyorsult, az orrát a magasba emelte, kerekei már nem érintették a földet, felszálltak és a férfi még sokáig nézett az egyre távolodó gép után. Alexa is az élete része volt, soha nem beszélt róla senkinek, soha nem hitte volna, hogy valaha még viszontlátja őt és azt végképp nem gondolta, hogy egy pár óra alatt így felfordul az élete. Szerette a nőt, nagyon szerette és a fiúk élete az ő vérétől függött, segíteni akart rajta, biztonságban akarta tudni őket és talán valahol a szíve mélyén vágyott is utánuk, de ő már Boneshoz és születendő lányukhoz tartozott, mint ahogy Alexa Conorhoz és a gyerekeihez. Amit tudott, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy fia meggyógyuljon és magyarázatot kellett adnia Bonesnak is, tudnia kell neki is, hogy van még egy gyermeke.

Elindult haza. Ilyen korai időpontban, forgalom hiányában gyorsan megérkezett, az otthon melege fogadta. A rögzítő nem villogott, jelezte, hogy Bones meghallgatta az üzenetet. Levetkőzött, töltött magának egy italt, gyorsan lehajtotta, majd halkan belépett a hálószobába. Bones mélyen aludt, hallotta egyenletes szuszogását. Bebújt mellé a takaró alá. A nő megérezte a férfi jelenlétét, átfordult a másik oldalára, fejét a vállára hajtotta. Booth egy apró csókot lehelt a feje tetejére, szorosan magához húzta, kezét gömbölyödő hasára tette. Hazaérkezett. Aludni próbált. Reggel nehéz nap vár rájuk…

• Jó reggelt Booth, vagy inkább mondjam szép napot? – egy csésze, gőzölgő feketét nyújtott a férfi felé.
• Jó reggelt Bones! Kösz a KV-t! Hány óra is van?
• Lassan 11.
• Hú, a mindenit, jól elaludtam. Mért nem ébresztettél fel?
• Mert későn jöttél haza, talán már hajnalodott is. Rád fért a pihenés. Nehéz hetünk volt és ma úgysincs más dolgunk. Gondoltam addig én főzök valamit.
• Köszönöm Bones. Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?

Majd magához húzta, szorosan átölelte és hosszan megcsókolta. Szüksége volt erre az ölelésre, erre a csókra, szüksége volt a nőre, jobban, mint bármikor. Annyi minden van, amit el kell mondani, amit meg kell magyaráznia, és amiről tudta, hogy nem lesz könnyű, hisz neki magának sem volt az. Mindaz, amit tegnap megtudott, megváltoztatta az életét, de nem csak az övét, mindannyiukét. Alexának és Bonesnak is szüksége volt rá, mindketten életük egyik legnehezebb időszakában vannak, Alexa a fiúk életéjért küzd, Bones pedig hamarosan a lányuknak ad életet. Ketté kellene szakadnia, de hogyan? Hogyan legyen mindkét nő mellett egyszerre? A lelkiismerete nem hagyta nyugodni, egyiküket sem akarta cserbenhagyni. Nehéz döntés előtt állt és azt remélte, hogy talán Bones a segítségre lehet, vagy legalábbis támogatni fogja őt. Most volt csak igazán szüksége a nő racionalitására, logikus gondolkodására, a tudására, a segítségére. Őt magát most elborították az érzések, a lelke mindkét nőhöz vágyott.

• Én is szeretlek téged és szeretném, ha elmondanád, hogy mi folyik itt. Emlékszem a Jack Colton ügyre és Dakota Summersre meg a lányára Tammyra is, de ők meghaltak. Együtt voltunk a temetésükön, de tegnap este mégis besétált az irodádba épen és egészségesen, nem tűnt halottnak és te egy csöppet sem lepődtél meg rajta, hogy életben van. Hazudtál nekem Booth. – a nő hangjában a megbántottság és a féltékenység keveréke hallatszódott ki. Bántotta a lelkét, hogy a férfinak titkai vannak előtte és tegnap este is kizárta őt.
• Soha nem hazudtam neked Bones, - a férfi arcán a megbántottság tükröződött a szeretett nő vádja miatt - de a munkámhoz tartozik, hogy nem mondhatok el mindig mindent. Dakota, azaz Alexa esete is ilyen volt. Akkor még csak épphogy elkezdtünk együtt dolgozni, még nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy elmondhattam volna bármit is, még ha beszélhettem volna is róla. Közel 6 évvel ezelőtt történt, még külön utakon jártunk.
• Rendben van, ez értem. És most? Mi változott? Ha egy titkos ügyed része, amiről nem beszélhetsz, akkor mégis mit akarsz elmagyarázni vele kapcsolatban? Mert ugye ezt mondtad a rögzítőn? – bántani akarta a férfit, mert őt is megbántották. Sértve érezte magát. Pontosan nem tudta miért, hisz tisztában volt vele, hogy a férfihoz, a munkájához tartoznak titkok is, de ez a nő valamiért – úgy érezte – veszélyt jelent rájuk nézve. Valamiért azt érezte, hogy ez a nő nem csak egy „munka” volt, sokkal többet látott tegnap este a férfi tekintetében egy ügynél. Fájdalmat, érzéseket, emlékeket! Valóban, 6 évvel ezelőtt még nem voltak túl bizalmas kapcsolatban, sőt a munkán kívül szinte nem is volt köztük más kapcsolat, mégis bántotta a gondolat, hogy a férfinak titkai vannak előtte. Félt! Nem akarta elveszíteni a férfit! Olyan hosszú idő kellett hozzá, hogy megtanuljon szeretni, és Booth volt az a férfi, akire egész életében várt, akit mindig keresett és még magának sem akarta sokáig bevallani, hogy szereti a férfit, jobban, mint bárki mást! Szüksége volt a férfira, hamarosan megszületik a kisbabájuk, család lesznek!
• Tudom, hogy mit mondtam Bones. Kérlek, ne csináld ezt! – kérlelte a férfi. - Alexa ügye még most is titkosítás alatt van, és amit elmondok neked nagyon fontos, hogy kettőnk között maradjon, senkinek nem beszélhetsz róla, még Angelanak sem. Az életük függ tőle.
• Ha ennyire bizalmas az ügy, akkor mégis miért mondod el? Lehet, hogy jobb, ha nem is tudok róla, ha veszélybe sodorhat minket – tette kezét óvón a hasára, így is védelmezve születendő gyermeküket – akkor…
• Soha nem sodornálak titeket veszélybe! – nem hagyva, hogy a nő befejezze a mondatot – Ezt te is pontosan tudod! Az életemet adnám értetek! – hangja feldúlt volt, legkevésbé arra volt szüksége, hogy még Bones is bántsa. Nagy levegőt vett, próbált megnyugodni. - Nem rólunk van szó, hanem róluk – folytatta, most már csendesebben, higgadtan - és azért mondom el neked, mert olyan dolog történt, ami a mi életünkre is hatással van, és nem akarok neked sem hazudni, sem pedig titkolózni előtted. Meg kell, hogy értsd, hogy amit teszek, miért teszem. Szeretném, ha mellettem állnál és szeretném, hogy tudd, hogy szeretlek, veled, veletek akarok élni, – megsimogatta a nő hasát, ujjait a nő ujjaiba fonta - és az, amit most elmondok neked, az is hozzám tartozik, a múltam egy része, talán a jövőnké is, ezt még én magam sem tudom. Számomra is meglepő volt és a kellemestől nagyon messze állt. Gyere – indult meg a kanapé felé, még mindig a nő kezét fogva - üljünk le! Hosszú történet…