Holtak virága/4.

A testvérek közül Kol és Fin levadászása egyszerűbb volt, mint gondoltuk. Könnyű volt őket becserkészni, cselekedeteik kiszámíthatóak voltak. Gyűlölték az egész vámpírlétet és mindazt, amit Klaus képviselt. Egy dolgot akartak csupán, anyukat visszakapni. Ő felszabadíthatta volna őket életük terhei alól. Bármit megtettek volna, hogy visszakaphassák őt. Még bátyjukat is elárulták ezért gondolkodás nélkül. Áhított családtagjukért cserébe szabad bejutást biztosítottak Klaus villájába egy olyan földalatti alagúton keresztül, aminek létezéséről ez eddig csak nekik volt tudomásuk. Ez igen hasznos volt számunkra, így én cserébe elvittem őket anyjuk láthatatlan sírhelyéhez. Megérkezésünkkor döbbenten vették tudomásul, hogy az egész csak csapda volt. Egy-egy koporsó várt rájuk és Willow. Még csak a holtak virágára sem volt szükség. Végül is megadtam nekik, amire vágytak. Egy-egy karó a szívük közepébe és az anyjuk melletti sírhely lett új nyughelyük. Willow megismételte a korábbi varázslatot, így néhány perc múlva már nyoma sem volt a koporsóknak. Annyi volt a különbség az Esther és a két fivér varázslatában, hogy most nem szerezhetett Klaus tudomást testvérei kiiktatásáról. Amíg a karó a szívükbe marad, addig nem kelhettek újra életre. Csak ezt hivatott biztosítani az újabb varázslat.

Rebekah viszont sokkal nagyobb falatnak ígérkezett. Ő Kollal és Finnel ellentétben szeretette azt a hatalmat, amit ősvámpírként volt hivatott élvezni. Ki is használta ennek előnyeit. Olthatatlan harag égett a szívében bátyja Klaus iránt, amiért korábban az ő keze által feküdt évszázadokon keresztül egy koporsóban testvéreivel együtt. Klaus, Rebekah szemszögéből a legfontosabb szabályt rúgta fel: a család mindig és örök. Nála, pontosan ezen elv miatt esélyünk sem lett volna, hogy Klaus ellen fordítsuk. Bármit is tett velük korábban a bátyja még mindig hitt a család egységében, annak szentségében. Más módszerhez kellett folyamodnunk, meg kellett találnunk az ő gyenge pontját, amivel közel kerülhetünk hozzá. Stephan személyében érkezett ez a pont. Korábban, ő és Rebekah szerelemmel telve szívták halandók vérét évtizedeken keresztül. Ripper Stephan. Rebekah csak így emlegette őt. Szerelme iránta még mindig lángolt. Gyűlölte a magányt. Ez volt az egyetlen olyan dolog, amit vámpírként sohasem tudott feldolgozni. Még Elena is egyetértett velünk abban, hogy Rebekah vámpírlétének feloldozásához Stephanon keresztül vezet az út. Az újra emberi vérrel táplálkozó Stephan Elena haragját felszítva Rebekah füle hallatára lejátszott szakítási jelenet pontosan azt az eredményt hozta, amire számítottunk. Tárt karokkal sétált Rebekah Stephan karjaiba vigaszt nyújtani szerelmi bánatára, ezzel pecsételve meg saját sorsát. Egy újabb karó is megtalálta a helyét. A továbbiakban ismételten - boszorkányuknak hála - minden pontosan ugyan úgy zajlott le, mint a korábbiakban. Már csak ketten maradtak.

Elijah és Klaus. Őket lehetetlen lett volna bármilyen csellel, alattomos támadással megfogni. Bizalmatlanok voltak és felkészültek. Gyenge pontjaik, ha egyáltalán voltak ilyenek, nem fedték fel. Velük szemben nyílt támadást kellett alkalmaznunk. A holtak virágának egyetlen hátránya az volt, hogy közvetlenül kellett bejuttatni a véráramba. Távoli próbálkozásom Elijah irányában sikertelennek bizonyult. A nyílvessző, melyet neki szántam nem ért célba. Hihetetlenül jól működtek az érzékei és gyorsasága még számomra is meglepő volt. Pontosan a szemembe nézett, amikor a nyílvessző behatolása előtti utolsó pillanatban megfogta azt. A méreg szaga azonnal érezhetővé vált számára. Lebuktunk. Testvéreik eltűnése most már egyértelművé vált számukra. Haragjuk tüze irányunkban perzselő erővel lángolt fel. Nem késlekedtek sokat az ellencsapással, bár nem úgy érkezett, ahogy arra számítottunk.

A sikertelen támadás fényében én, Stephannal karöltve Elena iskolából való biztonságos hazajutását igyekeztem erősíteni, míg apa és Damon a Klaus házába való alagút felfedezését vették célba. Mindannyiunk terve komoly akadályba ütközött, amely újonnan teremtett hibridek személyében érkeztek. Vártak ránk, dühösebben és agresszívebben, mint eddig bármikor. Alig léptünk még ki az iskola kapuján és tartottunk a kocsi felé, amikor hirtelen elénk ugrottak.

• A kocsiba, vidd őt haza! – üvöltöttem Stephan felé, megpróbálva magamra irányítani mindhárom hibrid figyelmét.

Sérülésekkel teli fájdalmas és küzdelmes csatát vívtam. Nem voltam benne biztos, hogy túlélem ezt a találkozást. Azonban váratlan segítségem érkezett Tyler Lockwood, a Szöszi barátja személyében. Kissé kiegyenlítettebbé vált a csata. Tyler vette át a nagyobbik feladatot két fajtabelivel szállva szembe. Az összecsapás három holtest, három testen kívüli, a porban heverő szívvel ért véget.

Meggyötört testem több sebből vérzett, éles fájdalom hasított a bordáim közé minden mozdulatomra. Erőm fogytán volt. Tyler segítségével tudtam csak eljutni a kocsijáig.

• Hová megyünk? – kérdezte tőlem Tyler.
• Salvatore birtok. Van egy olyan érzésem, hogy mára még nincs vége. – nyögtem fájdalmas arckifejezéssel.
• Nem vagy olyan állapotban, hogy tudj harcolni. Menni is alig bírsz. – fejezte ki aggodalmát irányomba.
• Nem nagyon lesz más választásunk. Igyekezz! – zártam le a témát.

Tyler a gázra taposott és néhány perccel később befordultunk a ház elé. Damon jelent meg rögtön az ajtóban, ziláltan, porosan és kimerülten. Ők sem jártak sikerrel.

• Summer! – kapott utánam, ahogy a vérveszteség hatására lábaimból kiment az erő és kis híján összecsuklottam.

Elég rossz bőrben voltam.

• Hányan voltak? – néztem rá hálás tekintettel, miközben bekísért a nappaliba és a kanapéra ültetett.
• Hárman. – hangzott a halk felelet. – Summer, az Angyalarcú…
• Hol van? – fojtottam bele a mondat végét, hirtelen pattanva fel.

Megszédültem, visszaestem.

• Odafent. – nyúlt a hónom alá, így segítve felállni. – Nincs túl jó bőrben.

Ez enyhe kifejezés volt Damon részéről. Apám rosszabb állapotban volt, mint jómagam. A vérfarkas harapása már kellőképpen átjárta egész testét. Izzadt, egész testében remegett, fájdalmas görcsök kíséretében anyámat szólongatta.

• Apa! – léptem oda hozzá, - Hallasz engem?
• Summer? – emelte meg egy kissé a fejét. – Megsérültél. – hangzott el szájából az ismert tény.
• Apa, innod kell. – hajoltam fölé kimondva azt, amitől a legjobban retteget.
• Nem, túl gyenge vagy. – tiltakozott. – Megölnélek vele.
• Ha nem iszol, meghalsz! – kiáltottam rá zokogva, felszakítva a már alvadni készülő sebet alkaromon. – Hallod? – ráztam meg őt visszahozva ezzel az öntudatlanságból. – Rajta! – üvöltöttem rá újra, de apa csak szótlanul elfordította a fejét.
• Mért nem iszik? – fogta meg Damon a vállamat.
• Mert nem tud leállni. – zokogtam kétségbeesetten. – És ha a jelenleginél is több vért vesztek nem marad több erőm őt megállítani.
• Angel! – lépett oda Damon apámhoz kényszerítve, hogy ránézzen. – Igyál és én meg vigyázok rá, hogy ezzel ne öld meg a lányodat! Bízz bennem! Csináld! – intett a fejével Damon felém.
• Kérlek! – néztem apámra könyörgő tekintettel.

Csak a szemfogai hihetetlen erejét éreztem az amúgy is lüktető karomon, aztán elvesztettem az eszméletemet.

A hajnal elő sugaraival tértem újra magamhoz. Minden porcikámat átjárta a fájdalom. Izzadtság és vér szaga terjengett a levegőben. A fejem lüktetett, a szemem égett, ajkamon éreztem a vér édeskés ízét. Távolról hallottam, hogy valaki a nevemen szólongatott. Kinyitottam a szemem. Az éles fény hatására úgy éreztem, mintha egy kést szúrtak volna a szemgolyóm közepébe. Könnybe lábadt. Visszacsuktam. A nevemet hallottam újra és újra. A hang már egyre élesebben jutott el az elmémig. Apám szólongatott. Újra kinyitottam a szemem. Az ágyam szélén ült, a kezemet szorította. Testének körvonalai lassan kiélesedtek. Újra ereje teljében volt.

• Szia! – mosolygott rám aggódó tekintettel.
• Szia! Hogy vagy?
• Én jól. Minden rendben. Ellentétben veled.
• Rendbe jövök. Csak kell egy kis…
• Vámpírvér. – hallottam meg Damon hangját is.

Felé fordítottam a fejem.

• Jó ötlet, de én most időt akartam mondani.
• Elájultál. Nem tudtam elég vért adni. – adta meg magyarázatát az emberi test törékenységére.
• A többiek? – tornáztam magam kínkeservesen ülő helyzetbe.
• Mindenki jól van. – hangzott apám válasza. - Most magatokra hagylak benneteket. – állt fel ágyam széléről. – Köszönöm, Damon. – sétált át az ágy túloldalára jobbját nyújtva felé.
• Szívesen, - hagyott ki egy lélegzetvételnyi szünetet, ahogy kezet adott apámnak – Angyalarcú. Rendbe szedem! – intett fejével az irányomban egy félmosoly kíséretében.

Két óra Damon társaságában testileg és lelkileg is feltöltöttek újult energiával.

• Te tudtál róla? – tettem fel neki szemtől-szembe állva a kérdést, mely ébredésem óta bennem kavargott.

Tudnom kellett az igazat. Még az önmagam számára is nehezen beismert érzések tekintetében meglehetősen nagy csalódásként ért volna árulása.

• Miről is? – kérdésem váratlanul érte, vagy csak terelni akart. Ezt máig sem tudom.
• Ennyi hibrid teremtése nem egy csapolás eredménye.
• Tudom, - bólogatott, - de tegnap estig nem gondoltam volna, hogy Elena belement ebbe.
• Mibe is?
• Érkezésetek előtt néhány héttel Klaus elrabolta Stephant pokoli kínzások bevetésével venni rá őt, hogy elárulja hová rejtette Esther koporsóját. Alariccal karöltve próbáltuk meg Stephant kiszabadítani. Stephan kitartott, de a jelek szerint Elena nem.
• Még csak meg sem kérdezted tőle, hogy mi volt a szabadság ára? – tettem fel értetlenül kérdésemet.
• Megkérdeztem. Azt mondta, ráveszi Bonniet, hogy segítsen neki felfedezni a rejtekhelyet. Stephan senkivel sem osztotta meg a titkát. A tegnap történtek után tudatosult bennem is, hogy ez csak az egyesség egyik fele volt.
• Hol van most?
• Odalent.

Dühösen indultam meg a lefelé vezető út irányába.

• Summer! Várj már! – indult meg Damon is utánam.

A lépcső tetején apám csatlakozott hozzánk.

• Nyugi! – ragadta meg a karom erőteljesen.
• Nyugi? – ismételtem feldúltan. – Majdnem mindketten odavesztünk a titkolódzása miatt. – fordultam felé mérhetetlen dühvel a hangomba.
• Tudom, de amíg nem higgadsz le – állt elém – nem engedlek oda le. Ismerem ezt a tekinteted, Summer és ezt nem hagyhatom.
• Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen elhagyja a számat, de most egyetértek apáddal. – csatlakozott Damon is.
• Te csak hallgass! – villámokat küldött a szemem irányába. Mély levegőt vettem. – Jól van, jól van. Nem bántom! Rendben? Csak meg akarom tudni, hogy tartogat-e még valamilyen meglepetést a számunkra.
• Sajnálom, - hallottuk meg Elena sírós hangját a lépcső aljáról – én nem akartam, hogy bárki megsérüljön.
• Csak engem próbált megmenteni. – csatlakozott hozzá Stephan is. – Rosszul döntött.
• Rosszul döntött? – csattant fel Damon és elindult a pár felé.

Mi is követtük.

• A lehető legrosszabb döntést hoztad, Elena. Alariccal úton voltunk, de te közbekotnyeleskedtél és ebbe majdnem belehaltunk. Ez még nagy jóindulattal sem nevezhető rossz döntésnek. – torpant meg végül Elena előtt.
• Most már tudom Damon, de akkor nem tudtam elviselni Stephan szenvedését.
• És mért nem szóltál róla? – léptem, immár valamelyest lehiggadva, közelebb én is.
• Féltem, ha Stephan megtudja, hogy mi volt az ára a szabadságának, akkor szembeszáll Klaussal és az végzetes lett volna a számára.
• Ok, és nekem mért nem mondtad el? Akár négyszemközt. Tudtad, mire készülünk és hagytad.
• Amikor elmondtad, hogy meg tudod állítani Klaust, reményt adtál, hogy végre normális életünk lehet. Inkább én vesszek oda, mint Stephan. – vallotta be érzéseit.
• Elena, - ölelte át vállát Stephan, - mit csináltál?
• Az alku úgy szólt, hogy mindaddig békén hagy minket, amíg én önként biztosítom számára a véremet.
• Ez gyönyörű, Elena! – támadta le Damon. – Hónapok óta azon vagyunk, hogy Klaus ne csinálhasson több hibridet, te meg még támogatod is ebben?
• Damon! – szóltam rá egyre nagyobb dühét csillapítva. – Mikor adtál neki utoljára vért?
• Aznap, amikor veletek először találkoztunk. – vallotta be töredelmesen.
• Hogy mi? – vonta fel szemöldökét most már Stephan is. – Elena! – omlott össze Stephan az igazság súlya alatt.
• Sajnálom Stephan, nagyon sajnálom. – Elena egész testét rázta a zokogás.
• Van még valami egyéb is, amit tudnom kellene? – álltam közvetlen közel Elenához.
• Nem! Mindent elmondtam. – törölgette arcán patakokban csorgó könnyeit.
• Jó! – nyugtáztam a hallottakat.

Már készen állt a fejemben a végső összecsapás részletei.

• Hívd fel a Szöszi barátnődet és Tylert is. Jöjjenek ide, most! – adtam ki először Elena felé utasításaimat. – Ők fognak ma este rád vigyázni, és mond meg Tylernek, hogy köszönöm.
• És mi? – kérdezte Stephan.
• Meglátogatjuk a Klaus rezidenciát.
• Lehetetlen! – hangzott el rögtön Damon reakciója. – Azonnal levadásznak minket.
• Klaus nem tudja, hogy mi ismerjük a házba vezető alagutat, és el van telve magától, hogy legalább egyikünket kiiktatta.
• Ezek szerint nem tudja, hogy a vérfarkas harapásra nem csak ő lehet gyógyír. – összegzett Damon.
• Most mi vagyunk fölényben. Igaz nem tudjuk hányan maradtak, de nincs más esélyünk. Stephan találd meg Elena vérét a házban és idd meg vagy hozd ki onnan, nekem teljesen mindegy, csak ne maradjon Klaus birtokában. Apa, Damon! – fordultam most feléjük.
• Mi biztosítjuk a szabad utat Stephan előtt. – fejezte be apám a terv ezen részét.
• És te? – vált gyanakvóvá Damon.
• Nem tudjuk mi vár ránk a házban. Elijah, a maradék hibridek és Klaus.
• Vagyis? – vált Damon egyre ingerültebbé, hol rám, hol apámra nézve.
• Klaus engem akar, hát megadom neki! Én leszek a csali!
• Te teljesen megőrültél? – ugrott oda elém. – Klaus haragja féktelen, ahogy megjelensz a háza ajtajában rögtön lecsap rád.
• Pontosan erre számítok én is. Induljatok! Nincs vesztegetni való időnk.
• Ugye nem hagyod, hogy a vesztébe rohanjon, Angyalarcú! – próbálkozott Damon ezúttal apámnál.
• Tudja, mit csinál.
• Te most viccelsz velem?
• Induljunk, Damon és bízz benne…