A múlt árnyai/3.

• Brennan!... Szia Booth! Nem, semmi dolgom. Rendben 10 perc múlva ott leszek.

10 perccel később Booth autójával már Miss Summers címére tartottak.

• Mért megyünk éppen most Miss Summershez? – kérdezte Bren. – A telefonban nagyon izgatottnak tűnt a hangod. Megtudtál valamit róla?
• Hát pontosan ezért megyünk most Miss Summershez. – hangsúlyozta ki erőteljesen a lényeget.
• Nem értelek!
• Semmit nem tudtam meg róla Bones. Érted? Semmit! Dakota Summers olyan, mintha nem is létezne. Végig néztem mindent. A bevándorlási hivatalnál kezdtem, de nem adtak ki engedélyt Dakota Summers névre, ami mint tudjuk lehetetlen, hacsak…
• Hacsak nem illegálisan tartózkodik itt. Valamit titkol.
• És engem pontosan ez a titok érdekel!

Fél órával később leparkoltak Miss Summers háza előtt. Csendes, kertvárosi övezetben voltak, olyan volt, mint egy kis idilli falu a város szélén. A ház kicsi és takaros volt, apró előkerttel, melyben illatos, tarka virágok sokasága fordult a nap felé.

• Jó estét kívánok! – szólalt meg egy kedves hang a hátuk mögött. Mindketten egyszerre fordultak az ismeretlen hang irányába.
• Önnek is asszonyom. – Egy kedves arcú, ősz hajú, alacsony, öreg nénivel találták szembe magukat.
• Segíthetek valamit kedveskéim? Önök nem idevalósiak!
• Miss Summerst keressük – kezdte Booth – szeretnénk vele beszélni.
• Elmentek Tammyval a játszótérre. Ott vannak – mutatott az öreg néni egy fás terület felé – az utca túloldalán.
• Köszönjük szépen! Viszont látásra!

És elindultak abba az irányba, amit a néni mutatott.

• Booth! Tartsd egy kicsit! Menj előre Bones – fordult a férfi a nő felé, - Parker van a vonalban.

Bones továbbindult, tekintete a parkot fürkészte. Szép, napos idő lévén sok gyerek és szüleik töltötték idejüket a játszótéren. Dakota és Tammy épp egy hatalmas homokvárat készítettek.

• Jó estét Miss Summers! – ért oda melléjük Bones.
• dr. Brennan? Mit csinál Ön itt? – lepődött meg a nő a másik nő jelenlététől.
• Önt keressük! Beszélni szeretnénk Önnel!
• Booth ügynök is itt van? – a nő szemében rémület ült.
• Igen, mindjárt jön ő is. Szia Tammy! Én Temperance vagyok – guggolt le a nő a kislánnyal szemben – mit építesz?
• Egy kastélyt a hercegnőmnek! Nagyon szép lesz ám! – emelte hatalmas kék szemét Tammy az ismeretlen nőre. Szőke, rakoncátlan fürtjeit az enyhe szél borzolta, bájos gyermekarca sugárzott az örömtől. – Te az anyukám barátnője vagy? – csicseregte bársonyos hangján. – Ha igen, akkor gyere és segíts nekünk! – folytatta a kislány meg sem várva, hogy Bones válaszoljon az előző kérdésére – Bones kezében már egy homokozó lapát volt.
• Miben segíthetek Önöknek dr. Brennan? – kérdezte a nő, amikor Booth melléjük ért.
• Lenne még néhány kérdésünk Önhöz Miss Summers! – hangja gyanakvó és igen erőteljes volt.

A férfi hangjától a kislány összerezzent, a lapát kiesett a kezéből, nagy kék szeméből félelem sugározott.

• Anya…? – hangja síróssá vált, bájos arcáról eltűnt a mosoly, kezét anyja felé nyújtotta, védelmét kereste. Dakota szorosan ölelte magához gyermekét.
• Szia Tammy, - nyúlt Booth a kislány felé – én… - de a kislány elfordította a fejét, arcát anyja nyakába fúrta.

A férfi túlságosan is eltökélt volt ahhoz, semmint tudomást vegyen a kislány reakciójáról, tekintetét a nőre szegezte válaszokat akart.

• Miss Summers, beszélnem kell Önnel, most. Ha esetleg visszamennénk a lakásába…
• Nem lehet, - a nő arcán kétségbeesés tükröződött – most nem! Nem tudom a lányomat kire bízni és el is kell mennünk, a gyerekorvos vár minket! – próbált kibúvót keresni a nő.
• Nem tartjuk Önt fel sokáig, de most kell beszélnem Önnel, és amíg mi beszélünk dr. Brennan vigyáz a kislányára. - erősködött tovább a férfi.
• Nem, nem, mint mondtam vár minket az orvos.

Szorosan ölelte magához nyugtalan gyermekét, kétségbeesetten nézve az előtte álló két személyt.

• Holnap reggel Booth ügynök bemegyek az irodájába, elmegyek Önhöz, megígérem! Kérem!
• De… - kezdte volna a férfi, amikor érezte társa érintését karján.
• Rendben Miss Summers – vette át a szót Bren – holnap reggel Booth ügynök várni fogja Önt.
• Köszönöm dr. Brennan! Dakota megkönnyebbült, hálásan tekintet a nőre.
• Gyere Booth, menjünk!

Booth dühösen nézett a nőre, nem értette a nő miért engedet, de tudta valami lehet a háttérben, Bones tud valamit, amit ő még nem. Mikor már egy kicsit eltávolodtak a férfi megállt és kérdőn nézett Bones szemébe.

• Mi folyik itt Bones?
• A kislány retteg tőled. A hangod elég volt, hogy pánikba essen, és amikor felé nyúltál elfordult tőled és az anyja védelmét kereste.
• Csak nem azt akarod mondani, hogy…
• De igen! A kislány retteg.
• Colton! – tudatosult végre a kislány reakciója a férfiban is, - hát ezért volt ilyen rövid az együttélésük! A rohadék!
• És talán az indíték! – felelte Bones csöndesen és a hátralévő utat a kocsiig némán tették meg.

Booth másnap reggel rosszul ébredt, a feje zúgott, a gyomrára ólomsúlyok nehezedtek. Fáradt volt, keveset aludt. Egész éjjel hánykolódott, agya szüntelenül kattogott. Megviselte ez az ügy jobban, mint gondolta, tegnap teljesen más fordulatot vett az egész. Hiába volt Dakota az első számú gyanúsított és akarta tegnap mindenáron kideríteni, hogy ki is ő valójában, azok után, amire Bones rávilágította, már nem tudta gyanúsítottként kezelni őt. Rettenetesen sajnálta a nőt. Nyomozó volt igen, de egyben apa is, és ha az ő fiával történne meg mindaz, ami Dakota lányával… Istenem! Ebbe még belegondolni is szörnyű! Igen, ez indíték, de kinél nem lenne az? Segíteni akart neki, de hogyan? Végtére is ő ügynök, Dakota meg a gyanúsított. Remélte, hogy délelőtt tisztázhatja az ügyet és a nő őszinte lesz hozzá, elmondja mi történt, és hogy ki is ő valójában. Talán így még segíteni is tud. Azt még nem tudja hogyan, de megtalálja a módját.

Erőt vett magán, kikelt az ágyból, beállt a zuhany alá. Csak folyatta a vizet, hosszú percekig állt alatta, remélve, hogy a víz kitisztítja a fejét. Tiszta fejre volt ma szüksége, nehéz nap vár rá, a lelkében, agyában dúló kettőséget le kellett küzdenie. Az érzéseit a helyére kellett tennie. Miss Summers még mindig az első számú gyanúsított! Ezt a gondolatot igyekezett tudatosítani magában, s így indult el aznap otthonról.

• Jó reggelt hölgyem! Üdvözlöm a Royal Dinerbe! Mit adhatok?
• Egy KV-t feketén…
• Kettőt. - Szólalt meg az ismerős hang a háta mögött. Dakota érezte, ahogy a férfi végigméri őt, érezte arcszesze illatát, testének közelségét. Hátratekintett.
• Jó reggelt Booth ügynök! – köszöntötte.
• Magának is Miss Summers!
• Már kerestem az irodájában, de mondták, hogy még nincs bent és gondoltam, hogy addig iszom egy KV-t, de ha gondolja…
• Nem, semmi baj, Rám is rám fér.

A pultos feléjük nyújtotta a poharakat, Booth fizetett, majd a nőhöz fordult.

• Jöjjön, üljünk le! – és elindult az egyetlen üres asztal felé.

Dakota még tétovázott, körülnézett, majd lassú léptekkel elindult a férfi után.

• Megtalálta?
• Hogyan? – szegezte értetlenül kék szemét a férfira.
• A kiutat. Maga mögött voltam érkezése óta. Láttam minden mozdulatát. Ahogy belépett ide, megállt, körülnézett, körbefutotta a tekintetével az egész helyet, gyors léptekkel ment a pulthoz, kikerülve minden érintkezést. Mielőtt az asztalhoz indult a hátsó kijáratot kereste. Felmérte az összes lehetséges menekülési útvonalat. Csukott szemmel is képes lenne megmondani, hogy mi hol van, és ha jól gondolom, egészen rövid idő alatt kint lenne innen, ha a szükség úgy hozná. – vázolta fel Booth a nő viselkedését, igencsak meglepve ezzel Dakotát. – Leülhetünk? – A nő bólintott.
• Nagyon jól végzi a munkáját, Booth ügynök! Mindig ilyen körültekintő? – próbált kitérni a nő a válasz elől.
• Mi elől menekül Dakota?
• Az élet teremt néha olyan dolgokat, hogy az emberben felerősödik az amúgy is benne dolgozó ösztön és egy kicsit körültekintőbbé válik, de ettől még nem menekül.
• Ez jóval több volt, mint körültekintés. És nem csak most Dakota, tegnap is ezt láttam magán. Azok az emberek rendelkeznek ilyen megfigyelőképességgel, mint maga, mint például én! Akiknek az életét mentheti meg.
• Miért jött el tegnap hozzám, Booth ügynök? – Dakota nem akart tudomást venni a férfi észrevételéről és legkevésbé sem akart reagálni rá. Nem ezért van itt. – Mit akar még tudni rólam és Jackről? – hangja hideg volt, tekintete fagyos, de állta a férfi átható pillantásait.
• Ki maga Dakota? – hangja lágy volt, cseppet sem követelőző.
• Egy senki! – felelte szomorúan. – De nem öltem meg Jacket. Erre kíváncsi igaz? Hát legyen! Megérdemelte a sorsát, nem bánom, hogy meghalt, de nem én tettem. Valószínűleg sokszor hallotta már ezt, de nem fogom bizonyítgatni az igazamat, csak elmondom mit tettem és azt is, hogy mit nem és miért.

Ahogy tegnap is mondtam Booth ügynök, Jack és én eleinte csak szexuális kapcsolatot tartottunk fent, majdnem egy év kellett ahhoz is, hogy az otthonomba engedjem és megismerje a lányomat, de beleszerettem és – úgy tűnt -, hogy Tammy is elfogadja őt. Jack is jól bánt Tammyval, semmi probléma nem volt. Aztán megkért, hogy költözzünk össze, legyünk család. Régen megszűntünk már családnak lenni, régóta élünk már ketten Tammyval és felmerült bennem a remény, hogy mégiscsak lehetséges számunkra is az otthon melege, így igent mondtam. Négy hónapig úgy tűnt, hogy megvalósul, amit reméltem, normális életet élünk újra. Tammy egy kicsit csendesebb és visszahúzódóbb lett, de úgy gondoltam, hogy neki is meg kell szoknia az új helyzetet. Aztán egy nap kaptam egy telefont, hogy elmarad a megbeszélésem, mert az ügyfelem, akinek tolmácsoltam volna autóbalesetben meghalt. Tammy beteg volt, Jackkel voltak otthon, én meg a baleset miatt korábban mentem haza… épp időben. Tammy az ágyon feküdt… – Dakota hangja elcsuklott, könnyei eleredtek, mély levegőt vett, hogy folytatni tudja – …meztelenül, könnyei beborították kicsi arcát, hangja nem volt, szemében félelem ült, retteget. Jacken sem volt ruha. Tammy kis keze Jack… nemi szervén… ő meg ott simogatta. - Dakota suttogott, olyan halkan beszélt, hogy a férfi alig halotta őt és a nő nem is bírta tovább kitört belőle a zokogás. – Először ledöbbentem – folytatta könnyeit törölgetve – de egy pillanat alatt elborított a düh. Odarohantam hozzájuk, Jacket arcon ütöttem, elájult. Tammyt felkaptam, egy takaróba csavartam és kirohantam vele, át Mrs. Flamminghoz. Visszamentem. Jack akkor tért magához – a felidézett emlékektől szemében újra düh villant -, de csak egy rövid ideig. Fiatalkoromban – otthon – országos bajnokságot nyertem, tudtam mit csinálok. Megvertem? Igen! Megöltem-e ezzel? Nem! Pontosan tisztában vagyok azzal, hogyan lehet valakit úgy bántalmazni, hogy az nagyon fájjon, de ne haljon bele. Miért nem öltem meg azok után, amit tett? Mert van egy lányom, akinek nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Ha megölöm Jacket én börtönbe kerülök, ő meg intézetbe. Eleget szenvedett már így is, neki biztonságos otthon és sok szeretet kell, hogy felnőtt nőként egészséges és boldog életet élhessen, és egyszer majd képes legyen bízni a férfiakban, szerelmesnek lenni és gyereket szülni. És ezt a szeretetet csak én adhatom meg neki. Nem sodorhatom újra veszélybe, még egyszer nem követem el ezt a hibát.

Dakota elhallgatott és Booth sem szólt, leperegtek előtte rémálmai képei, csak akkor a fia volt az áldozat. Tudta, hogy a nő nem hazudik, nem ő volt a tettes, bár lehetett volna, azok után, amit Colton művelt. Nem biztos, hogyha Parkerrel történik ez, ő maga képes lenne-e megállni. Felzaklatta a lelkét a nő fájdalma, szerette volna magához ölelni és megvigasztalni, de nem tehette…

• Dakota, - szólította meg halkan – nem a maga hibája, ne vádolja önmagát, ez Colton bűne, nem a magáé. Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem, Colton megerőszakolta Tammyt? – a szavak kimondásától is végig futott a hátán a hideg, beleremegett a gondolatba, hogy mi lesz a nő válasza. Elképzelni is szörnyű volt, hogy mit élhetett át a kislány. Lélegzetvisszafojtva várta a remélt választ.
• Nem! Szerencsére nem. Nem volt rá ideje! – Booth fellélegzett. - Elvittem Tammyt orvoshoz, testileg rendben van, de nagyon fél, sokszor vannak rémálmai, verejtékben úszva, sikoltozva ébred, összerezzen minden erőteljes férfihangtól, nehezen viseli a férfiak közelségét. Sok időre van szüksége, hogy túljusson ezen. Jack így is elég nagy kárt okozott, a lányom retteg, én szenvedek, de nem öltem meg őt, Booth ügynök.
• Tudom! – és ebben biztos volt, a megérzési nem hagyták cserben, a nő ártatlan! -  Nekem is van egy fiam, én is apa vagyok, és a gondolattól is, hogy ilyen megtörténhet vele, rosszul vagyok. Ezt egyetlen gyereknek sem lenne szabad átélnie, még egy felnőttnek sem, de egy gyerek! Dakota? Miért nem jelentette fel Coltont, mért hagyta, hogy ezt megússza? Semmit nem találtam Colton múltjáról.
• Mert én itt egy senki vagyok. Tulajdonképpen nem is létezünk.
• Ne mondja ezt, maga nem senki! Illegálisan érkeztek az országba, igaz? Ezért nem ment el a rendőrségre?
• Menekültünk!
• Honnan?
• Otthonról.
• Hol van az otthona?
• Közép-Európában, egy kicsi ország.
• Miért?
• Mert muszáj volt. Otthon meghaltunk.
• Mi elől menekültek?
• A helyes kérdés ki elől. Tanúskodtam a férjem ellen! – már nem akart titkolózni a férfi előtt, már nem volt választása, így hát úgy döntött mindent elmond neki. – Mindenünk megvolt, jól éltünk, túl jól is az ottani viszonyokhoz képest, de ennek ára volt. Láttam, ahogy megölt egy fiatal lányt, mert szökni próbált. Én csak meg akartam lepni őt, hogy menjünk el együtt ebédelni, de amikor a telephez értem hallottam egy nő sikoltozását és láttam, ahogy térden állva könyörög az életért, ő meg csak kajánul nevetett, mérhetetlen düh tükröződött az arcán, aztán egyetlen mozdulattal átvágta a lány torkát. Ledöbbentem, én nem ilyenek ismertem őt. Csendben kihátráltam nehogy észrevegyék a jelenlétemet, hazamentem, összepakoltam, fogtam a lányom és elmentem a rendőrségre, és elmondtam mindent, amit láttam. Védőőrizetet kaptunk, elindult a nyomozás, a vád emberkereskedés, illegális szervkereskedés és gyilkosság volt. Mint kiderült, ő volt az agy, a keze messzire elért, megtaláltak minket, szó szerint nagyon kevés választott el minket a haláltól, épphogy megúsztuk. Bosszút esküdött ellenem, mert elárultam őt és elvettem a lányát tőle. Megfenyegetett, hogy megöl, akárhová is megyek, megtalál és végez velem, így hát nem volt más választásom,  menekülni kellett. A védőőrizet sem jelentett többé biztonságot számunkra, így elindultunk, tulajdonképpen a semmibe, egy alig másfél éves gyerekkel a karomon, némi pénzzel a zsebemben. Egyedül voltam. A régi edzőm volt az egyetlen, akiben megbíztam, őt kerestem meg, hogy segítsen nekünk. Fiatalként ő volt a példaképem, apám helyett, apám volt. Rá mindig számíthattam, mint most is. A maga módján segített nekünk, én nem kérdeztem a részleteket. Új papírokat kaptunk, pénzt és egy nevet. A többit ő rendezte, én később csak egy képet kaptam tőle, a sírunkról. Még aznap felkerestem a nevet, és másnap itt voltunk. Egy kisrepülőn jöttünk, csak mi ketten és a pilóta volt a gépen, éjszaka szálltunk le egy kicsi reptéren. Kísérteties csend és pokoli sötétség fogadott minket. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam lesz-e még holnap. Egy autó várt minket a kifutó végén, két ember ült benne, beültettek minket is és pár óra múlva kiraktak a házunk előtt. Én nem kérdeztem, ők nem beszéltek. Soha többé nem láttam őket. Nem tudom, hogy csinálta, nem tudom kik voltak, nem is érdekel, ideértünk. A papírjaink – úgy tűnik – tökéletesre sikerültek, sehol nem akadtunk fent a hálón, de elkerültem minden olyan helyet és szituációt, hogy véletlenül se kerüljek olyan helyzetbe, ami veszélybe sodorhatja az ittlétünket. A nyelvismereteim és a kapott bizonyítványok segítségével gyorsan találtam munkát, megpróbáltunk beilleszkedni, megfelelni, nem kitűnni, de a félelem még mindig bennem van, minden nap. Négy év telt el, de a félelem nem múlik, beleivódik a csontokba, az életed részévé válik. Az állandó rettegés, az örökös hátratekintés, a tudat, hogy meg kell védenünk magunkat mindig bennem van. Így hát megtanultam figyelni, meglátni azt is, amit más észre sem vesz, megtanultam túlélni. – mérhetetlen sok bánat és szomorúság csengett a nő hangjában, végre kiönthette a lelkét. Ezelőtt még soha, senkinek nem beszélt az életéről, szégyellte. És hosszú idő óta most először érezte, hogy megbízhat valakiben. Olyan régóta nyomták már a lelkét, olyan sokszor zokogta álomba magát és indult el másnap felemelt fejjel újra, hogy nem bírta tovább, elfáradt, ki kellett mondania. Szüksége volt rá, hogy meghallgassák és úgy érezte, hogy valamiért szavai biztonságban lesznek, végre megnyugvásra talál.

A férfi agya zúgott mindattól, amit hallott, az igazság kegyetlen volt, a nő lelkében dúló fájdalom elviselhetetlen volt, szinte ő is érezte a kínt, amit a nő újra átélt. Az emlékei, a múltja fogva tartották, pedig még olyan fiatal, és mégis annyi minden van már mögötte.

• Nézze Dakota… - kezdte a férfi.
• Alexa.
• És Tammy?
• Míra.
• De már többé nem! Új életet kezdtek, a múltat eltemették. Sok mindenen mentek keresztül, olyan dolgokat éltek át, amiket sohasem lett volna szabad. A munkám, az életem során - higgye el - sok mindent láttam már, sok sorsot és életeket láttam tönkremenni. Emberek olyan dolgokra képesek, amiket épp ésszel felmérni nem lehet, de belőlük hiányzott az, ami magának van: erő! Hihetetlen sok erő van magában, Dakota! Mindaz, amit végigcsinált, megtanította rá hogyan legyen túlélő. Ez hozta el idáig, ez segítette át a nehézségeken és ez viszi most is tovább, de mindezek mellett azt is meg kell tanulni, hogy merjen segítséget kérni, nem cipelhet minden terhet egyedül. Engedje, hogy segítsek! – óvatosan megérintette a nő kezét ezzel is nyomatékosítva szavait.

A nő arcát könnyei szántották, szemeiben bánat ült. Hinni akart a férfinak, de túlélő volt, a félelem volt az élete és a férfi érintése okozta érzések megrémítették. Elhúzta a kezét.

• Feltártam maga előtt az életemet, minden titkomat, az egész szégyenletes múltamat, mit akar még? – A hangneme megváltozott, az előbbi gyengeségének jelei eltűntek belőle. Erősnek akart látszani, nem akarta engedni, hogy érzései miatt elveszítse a fejét. – Nincs szükségem sajnálatra, csak az kell, hogy higgyen nekem, nem vagyok gyilkos! És ha nincs több kérdése, mennék, egy óra múlva tárgyalásom lesz. – Felállt, meg sem várta a férfi válaszát. – Köszönöm a KV-t.
• Dakota várjon! – Booth is fölállt, nem akarta így elengedni a nőt. – Kérem, bízzon bennem! Segíteni szeretnék, nem sajnálni. Semmi olyat nem tett, amit szégyellnie kellene, ne legyen bűntudata, azért ami magukkal történt.
• Mennem kell! – még egy utolsó pillantást vetett a férfira és gyors léptekkel elsietett.

Booth csak nézett utána, figyelte minden mozdulatát, meglátta azt is, amit más nem, Dakota megint menekül, csak most előle. A nő átsietett az úton, beült az autójába és elhajtott, eltűnt a szeme elől. Már tudta mit kell tennie. Nem hagyja, hogy a nő kisétáljon az életéből, így nem…