A múlt árnyai/4.

• Szia Booth! – jelent meg Bones a Royal ajtajában. - Már kerestelek az irodádban is! Beszéltél Miss Summerssel? ….. Booth?
• Tessék? – tért vissza hirtelen a férfi a gondolataiból. - Szia Bones! Mondtál valamit?
• Igen! Úgy másfél perce állok itt melletted és beszélek hozzád, de úgy veszem észre, hogy nem vagy túlságosan kommunikatív állapotban. – hangjában enyhe sértődöttség tükröződött.
• Bocs, csak elgondolkoztam! Mit is kérdeztél az előbb?
• Hol jársz Booth? Egyébként meg azt kérdeztem, hogy beszéltél-e Miss Summerssel?
• Igen, épp az előbb ment el.
• És?
• Igazad volt. Colton tényleg molesztálta a kislányt. Dakota elismerte, hogy ő volt az, aki megverte ezért Coltont, de nem ő ölte meg.
• Dakota? – lepődött meg a nő azon, hogy a férfi a legfőbb gyanúsítottját a keresztnevén hívta.
• Hosszú beszélgetés volt. – próbálta kikerülni a férfi a kínosnak ígérkező választ. - Megtudtatok valami újat?
• Igen! Legfőképp azt, hogy nem Miss Summers volt Colton gyilkosa.
• Ezt már én is tudom, te inkább azt mond, hogy ki volt!
• Rossz napod van? Igen érdekes beszélgetésed lehetett Miss Summerssel, hogy ennyire feldúlt állapotban vagy. – Bones nem értette a férfi hangjából kihallatszódó felszültséget és ingerültséget.
• Sajnálom! Szóval?
• dr. Hodgins kielemezte a Colton bordái között megtalált szövetdarabot és kiderült, hogy egy vadászkés bőr tokjából való. Angela felfedezett rajta egy szimbólum darabot, amit a gépével összerakott és kiderült, hogy egy igen drága és ritka vadászkéshez tartozó tokról van szó. Véleménye szerint, mivel ez egy igen ritka darab, valószínűleg valamilyen gyűjteményből származhat, amiről nyilvánvalóan vezetnek valamiféle feljegyzést. Nem lehet túl sok embernek ilyen gyűjteménye. És épp ezért kerestelek az irodádban, hogy utána kellene ennek nézni.
• Akkor meg mire várunk még!

Fél órával később Booth irodájában:

• Ez így nagyon kevés Booth! Ha jól látom 102 nevet dobott ki a rendszer.
• Valóban! De talán le tudjuk szűkíteni a kört.
• Hogyan?
• Megnézzük az ismert helyekre, úgy, mint Colton lakhelye, munkahelye, a patak melletti terület, ahol megtaláltuk és lássuk, most mink van.
• 28! Látod Bones! És most nézzük, mit tudunk a gyűjtemények tulajdonosairól.
• Ez az! – mondták egyszerre. Joseph Miller, - folytatta Booth - a Washingtoni Vadászegyesület elnöke. És a fia: Frank Miller, aki…
• Igen Booth ügynök én vagyok az! – egy ismeretlen hang szólalt meg az ajtóban, mindkettejük tekintete a szőke, magas, kék szemű, megtört arcú idegen férfira tapadt – Azt hiszem, engem keresnek. dr. Logan mondta, hogy jártak a kórházban Colton miatt.
• Valóban Mr. Miller – állt fel Booth – kérem, jöjjön velem.

A kihallgatóban:

• Üljön le Mr. Miller! dr. Logan tegnap elmondta, hogy nézeteltérésük volt Mr. Coltonnal és ezért összeverekedtek. Min vesztek össze?
• Mert egy beteg ember volt Booth ügynök.
• Hogy érti ezt?
• Nézze… - hangja megtört volt, tekintete szomorúságot és őszinteséget tükrözött – tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem és azért is jöttem ma el Önhöz, hogy végre lezáruljon ez az egész és a lelkemben dúló kín végre megszűnhessen.
• Mit tett Mr. Miller?
• Megöltem Coltont! – szavai csendesek voltak tele bűntudattal. Bones és Booth egymásra néztek, a folytatásra vártak.
• Mondja el mi történt!
• Nem bírtam tovább nézni azt, amit az a féreg művelt, egyszerűen elborult az agyam. Ő akkor végzett, amikor én kezdtem és láttam, hogy megint azzal próbálkozik. Ő nem vett észre engem, de én láttam, hogy mit művelt. Szerencsére nem sikerült neki, de én meg nagyon dühös lettem! Mondtam neki, hogy ha még egyszer meglátom ezt a szemében megölöm. Ezért is verekedtünk össze. – a férfi beszéde kissé összefüggéstelen volt, látszott rajta, hogy most is felháborodott azon, ami azon az estén történt. – Láttam, hogy a kocsija felé tart és megvártam. Mindig egy helyen parkolt, a kórház bejáratától távol, a fák között. Elővettem a késem, amit mindig magammal hordok, mert apám hagyta rám és sokat jelentett nekem és odamentem a kocsijához, és amikor odaért leszúrtam. Hallottam, ahogy hörög, amikor a tüdejét elárasztotta a vér. Szembefordítottam magammal, hogy lássa, beváltottam az ígértem és tudja, hogy mért kell meghalnia. – a férfi szemében a düh szikrája csillant meg. - Elvettem a kulcsait, beraktam a csomagtartójába és elindultam a patak irányába. Nem tudom miért oda, az tűnt a leghelyesebbnek. Mire odaértünk már halott volt. Begurítottam a patakba és a kocsival meg elmentem apám régi birtokára, benzint öntöttem rá és felgyújtottam. Megöltem, mert ilyen embert nem hordhat a hátán a föld, de a lelkem nem hagy nyugodni. Megérdemelte a halált, de engem meg elemészt a kín, hogy elvettem egy emberi életet. – a férfi összetört volt, látszott rajta mindaz, amit mondott, valóban szenvedett. - Aztán dr. Logan mondta, hogy ott jártak, és úgy éreztem, hogy ez az az idő, amikor lépnem kell, így eljöttem Önhöz.
• Mit tett Colton, amiért megölte aznap este?
• Egy kislány… - a férfi olyan halkan mondta ki ezeket a szavakat, mintha attól félne, hogyha csak kimondja is azt, amit látott, a pokolra jut – el akarta vinni… a kocsijába… azért, hogy… - a férfi szemeiben rémület tükröződött.
• Molesztálja? – kérdezte a férfi szemébe nézve Bones.
• Igen, hölgyem! 8 éves a kislányom – fordult Miller Booth felé – és ő szólt nekem, hogy Colton furcsán nézett rá, mikor kettesben maradtak és megijedt tőle. Csak egy pár perce hagytam ott őket, épp csak addig, amíg kimentem aláírni, és Lara rémült tekintetével találtam szembe magam a folyosón. Akkor nem értettem, hogy mi történt, de este elmondta. Először azt hittem, hogy csak Lara túlozza el a dolgokat, de azért elkezdtem figyelni őt és állandóan a kislányok, a betegek, látogatók kislányai körül sündörgött és megláttam azt a szemében, amiről Lara beszélt és megértettem, hogy nem túlzott. – ki akarta önteni a férfi a szívét mindazért, amit tett és azért is, amit nem. Akkor nem hitt a lányának és ez felemésztette. – Megkerestem Coltont és egy kicsit „elbeszélgettem” vele, akkor megmondtam neki, hogy vagy eltakarodik a kórházból önként és elmegy orvoshoz, vagy ha még egyszer meglátom, hogy ilyennel próbálkozik, megölöm. De nem hagyta abba. Aznap este is azt láttam, hogy egy eltévedt, a bejárattól nem messze álló síró kislányt próbál elcsalni magával, de szerencsére megjelent a kislány apukája, így nem sikerült Colton terve, nekem viszont elborult az agyam.
• Miért nem mondta el dr. Logannak, amit megtudott Coltonról?
• Nem tudom! Talán azért, mert sose szíveltük egymást dr. Logannal, mindig Colton volt a kedvence, állandóan vele példálódzott, hogy milyen kiváló munkaerő. Úgyse hitt volna nekem. És most már úgysincs jelentősége.
• De igen van Mr. Miller! dr. Logannak hivatalból el kellett volna rendelnie az ügy kivizsgálását. Tudja mi lett volna ennek a jelentősége? – nézett rá együtt érző tekintettel Booth.
• Hogy nem ülnék itt és nem emésztene a bűntudat, amiatt a rohadék miatt? Mert mégiscsak elvette tőlem azt, ami a legdrágább nekem, látni, ahogy Lara felnő? – a férfi elsírta magát a felismerésre, hogy amit tett nem csak az ő életét tette tönkre, de a családjáét is.

A férfi az arcát a kezébe temette, csendesen siratta tettét, a lánya jövőjét. Booth fülében Dakota szavai csengtek, újra megérintette szívét a fájdalom. Müller, Dakota! Mindketten ugyanazt a kínt élik át. Ritkán fordult elő vele, hogy sajnálatot érezzen egy „gyilkos” iránt, de most meg tudta érteni a férfi tettét, apaként talán ő sem cselekedett volna másképp…

• Szia, Kisöreg, - ölelte magához Booth szorosan Parkert – örülök, hogy itt vagy.

És valóban nagyon örült a kisfiának, már nagyon várta ezt a percet. A Colton ügy kellőképpen felkavaró és nehéz volt, megviselte. Ritkán fordult elő vele, hogy ennyire a szívére vegye a dolgokat, de ez most más volt. Aki itt igazán bűnös volt, az maga az áldozat volt.

• Szia, Apa! Én is örülök neked! Kitaláltál valami jó programot a hétvégére? Elmegyünk valahová? Milyen volt a heted? Az enyém nagyon érdekes, ha gondolod, majd mesélek róla!

Parker tele volt kérdésekkel és élményekkel, hiányzott neki az apja és abba a pár napba, - mikor végre vele lehetett - akarta belesűríteni mindazt, amire máskor nem volt lehetősége. Péntek, kora este volt.

• Persze Kisöreg még szép, hogy elmegyünk csavarogni és a segítségedre is nagy szükségem lenne! – mosolygott rá sejtelmesen.

A kisfiú szeme felragyogott.

• Én neked apa! Valami ügy, amiben én is részt vehetek? – kérdezte felszabadult és izgatott örömmel a hangjában, ígéretesnek hangzik, amit az apja mondott.
• Te bizony! Még ma este el kell mennem néhány papírt átadni egy néninek és van neki egy öt éves kislánya, aki nagyon félénk. Szeretnék beszélni ezzel a nénivel néhány mondatot és arra kérlek, hogy segíts nekem ebben. Szerintem Tammy nagyon örülne neked. Segítesz, Kisöreg?
• Hát persze apa! – büszkén húzta ki magát, majd elgondolkodott és mereven az apja szemébe nézett. - De mond csak apa, miért ilyen félénk az a kislány? Sok ötévessel volt már dolgom, de eddig nem vettem észre semmilyen félelmet! – olyan komoly és felnőttes arcot vágott Parker, hogy Booth elmosolyodott.
• Azért fél ennyire Parker, mert sok minden történt vele, rossz dolgok.
• Bántották? – szeppent meg a kisfiú.
• Igen Parker és ezért nehezen barátkozik.
• Akkor én nagyon fogok igyekezni, hogy tőlem ne féljen és jó barátok legyünk! – nyugtázta a kisfiú apja magyarázatát.
• Köszönöm fiam! Tudtam, hogy számíthatok rád! – és egy kis barackot nyomott a fia buksijára. – Akkor indulhatunk?
• Naná!
• És mit szólnál, ha útközben megállnánk egy fagyira? – fogta meg a kezét és indultak el a lift irányába.
• Ezt még kérded? – nézett fel rá hatalmas szemeivel Parker. Az ábrázatától Booth elnevette magát.

Egy órával később, a nap még ragyogott az égen, de már nem égette az ember bőrét, lágy déli szél fújt, kissé enyhítve a fullasztó hőséget. Booth és Parker megérkeztek Dakota házához. Olyan jó volt ide eljönni, érezni a kertben nyíló friss virágok illatát, hallgatni a madarak énekét, beleszagolni a frissen locsolt fű illatába. A nyugalom szigete volt ez a nyüzsgő város távoli zajától. Itt olyan tiszta és békés volt minden, a fáradt lélek felüdülése volt ez a hely.

• Jó estét Dakota! – köszöntötte Booth az ajtóban álló döbbent arcot vágó nőt.
• Booth ügynök!?
• Seeley! – javította ki. - Szeretnék beszélni magával és adnék is valamit.
• Szia! – köszöntötte Parker az anyja háta mögül kikukucskáló szőke fürtös kislányt – az én nevem Parker és te biztosan Tammy vagy. Apukám már mesélt rólad. Szereted a fagyit, Tammy? – nyújtott felé egy doboz jégkrémet. Aztán hirtelen megállt a keze a levegőben és kérdőn nézett az eddig szótlanul őt figyelő néni felé. – Dakota néni! Szabad Tammynek fagyit enni? – Parker komoly ábrázata mindkét felnőtt arcára mosolyt csalt.
• Szabad! – mosolygott vissza Dakota a bájos kisfiúra. – Drágám – fordult lánya felé – elfogadod Parkertől a fagyit?
• Persze anya! Köszönöm szépen, Parker. Tegnap kaptam anyukámtól egy új kirakót. Játszol velem? Megengeded anya? – Tammy hangjában felszabadult kíváncsiság csengett, Parker nagyon jó játszótársnak tűnt.
• Persze Kicsim! Jöjjenek be! – tárta ki az ajtót Dakota és vezette be őket a kis lakás nappalijába, ami olyan volt, mintha egy tavaszi rét közepébe léptek volna be. A falak világoszöldre voltak festve, a távolban piros pipacsok lengedeztek a szélben, a mennyezet a ragyogó kék eget tükrözte. A bútorok harmóniában voltak a nappali színeivel, és a szoba közepén álló kicsi, kerek asztalon, a kertből szedett friss virágok illatoztak. Nyugalom és harmónia áradt a lakásból.
• Gyere, Parker megmutatom a szobámat és ott tudunk kirakózni is! – Tammy hangja egyre izgatottabb volt, Parker nagyon kedvesnek tűnt a számára, de az apukája, mintha ott sem lett volna, jobbnak látta, ha nem kommunikál vele.

És ezzel a gyerekek bevetették magukat a kislány birodalmába.

• Megkínálhatom valamivel Booth ügynök? – fordult Dakota még a gyerekek látványa miatti mosollyal az arcán a férfi felé. Gyönyörű volt.
• Kérem, szólítson a keresztnevemen és igen egy KV jól esne.
• Rendben Seeley, foglaljon helyet, máris hozom. Nagyon helyes a fia, rendes kissrácnak tűnik.
• Remélem nem bánja, hogy magammal hoztam, de úgy gondoltam, hogy így talán lehet esélyünk arra, hogy beszélgessünk. Parker valóban remek srác és bíztam benne, hogy elnyeri Tammy bizalmát.
• A terve tökéletesre sikerült. Egyébként mi járatban itt? – és egy forró, gőzölgő feketét, cukrot és tejet tett a féri elé. Tudom, hogy még nem mentem be az irodájába, hogy aláírjam a vallomásomat, de…
• Lezártuk az ügyet. Colton gyilkosa önként feladta magát. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy megölt egy embert.
• Miért tette?
• Ő nem volt olyan megfontolt, mint maga, de az indítéka ugyanaz volt.
• Szóval más kislányt is molesztált?
• Sajnos igen.
• Jézusom! Hogy tudott így átverni – homályosult el Dakota tekintete – és én még beengedtem az otthonunkba. Látnom kellett volna!
• Ne vádolja magát, Dakota, nem tett semmi rosszat!
• Valóban?
• Amit Colton Tammyvel művelt, nem a maga hibája, mint ahogy az sem, amit a volt férje tett! Zárja le a múltat, Dakota és higgye el, hogy van jövőjük. Olyan jövőjük, amit remél. Legyen hite! Tudom, nehéz ezt feldolgozni és nehéz újra bízni, de nem mindenki ellenség. Ez a maguké. – Booth egy nagy barna borítékot nyújtott a nőnek.
• Mi ez?
• Az életük Dakota! Most már hivatalosan is ide tartoznak. Többé nem kell menekülniük. Csak annyit kérek, hogy a régi papírjaikat adja át nekem.

Dakota félve nyitotta ki a borítékot és ugyan látta annak tartalmát, de felfogni képtelen volt.

• Miért? – könnyei végigfolytak arcán.
• Mint mondtam, nem mindenki ellenség! – hangja lágy volt és nyugtató.
• De ezzel – mutatott az új papírjaikra – bajba kerülhet.
• Ez legyen az én problémám, rendben?
• De…
• Nyugodjon meg! Teljesen hivatalos!
• Köszönöm! Csak tudja, közel 4 éve vagyunk már itt és élek Dakota Summersként, de én Alexaként születettem és úgy is fogok meghalni és még ma is sokszor érzek valamiféle…. ürességet.
• Honvágya van?
• Nem. Semmi nincs, ami miatt honvágyam lenne, csak talán még ma sem szoktam meg igazán.
• Ez természetes, Alexa – a férfi szándékosan nevezte a nőt így, - a szívében mindig az marad, aki volt, de itt a külvilág felé maga Dakota. Így ismerik, ez jelenti a biztonságot.

Hatalmas kacagás és gyerekzsivaj törte meg a néma, őszinte tekintetek múló perceit. Mindkét gyerek nagyokat ugrándozva szökdelt szüleik karjaiba.

• Látom sikerült összebarátkoznotok Parkerral, - fordult nevető tekintettel Booth Tammy felé. – Jól érezted magad? – hangja bársonyos, lágy, szinte simogató volt. Nem akarta újra megijeszteni a kislányt.
• Igen – felelte Tammy halkan, anya ölelésébe bújva, hatalmas kék szemeivel a férfit fürkészve – Parker nagyon vicces tud lenni és nagyon ügyesen tud kirakózni. Legalább olyan ügyes, mint én! Te tanítottad meg rá? – kérdezte még kissé bátortalanul. Dakota szíve felvidult. Lánya a gyógyulás útjára lépett.
• Sokat szoktunk Parkerrel kirakózni és társasozni is. Egyre ügyesebb, küzdenem kell rendesen, hogy ne mindig ő győzzön. – nevette el magát. - Sokszor szoktunk versenyezni is, hogy ki öltözik fel hamarabb, ki issza meg gyorsabban a tejet, meg ilyeneket. Ti is szoktatok anyával versenyezni?
• Versenyezni nem szoktunk, de sokat játszunk együtt. Anya nagyon szépen rajzol, látod? – mutatott a falon lévő pipacsok felé – azt is anya csinálta. Meg a szobámba is ő festette a hercegnőket! – húzta ki magát büszkén, megsimogatva anyja karját. – Parkernek nagyon tetszett! Meg akarod nézni te is?
• Ha megenged és elkísérsz engem, akkor nagyon szívesen megnézem kis birodalmadat.
• Hmmm… - erősen gondolkodott a kislány, még óvatos volt, de most nem érezte, hogy fél. – Hát jó! Gyere! – és elindult a szobája felé.
• Gyönyörű a szobád Tammy! – őszinte döbbenet volt a férfi arcán, a falon lévő képek láttán – anya valóban nagyon szépen rajzol. És a bútoraid? Igazi hercegnős! Te választottad őket?
• Együtt anyával! Téged hogy hívnak?
• A nevem Seeley.
• Az enyém meg Tamara, de mindenki csak Tammynek hív.
• Nagyon szép neved van!
• A tiéd meg olyan… furcsa!
• Hát valóban, de a szüleimnek tetszett. – léptek be újra a nappaliba.
• Máskor is átjöttök Parkerral?
• Nagyon szívesen, ha anyukád is megengedi. – nézett Booth Dakota szemébe kérdőn.
• Tényleg átjövünk még, apa? Szabad átjönniük, anya? – a két gyerek egymás szavába vágott.
• Persze gyerekek, szívesen látunk titeket. – mondta Dakota Parker fejét megsimogatva.
• Te apa, Tammyék nem jöhetnének el velünk vasárnap az állatkertbe?
• Én örülnék neki! – felelte Booth.
• Nem akarunk zavarni!
• Anya, én szeretnék menni.
• Rendben, de csak ha…
• Nem zavarnak. Reggel kilenc körül magukért jövünk. Jó lesz így?
• Igen-igen! – a gyerekek nagyot kiáltottak örömükben. Dakota csendesen figyelte őket, Booth a nőt nézte. Nem csak Tammy lépett a gyógyulás útjára, hanem Dakota is. Még egy lépéssel közelebb jár hozzá, hogy többé ne meneküljön…