Holtak virága/5.

Ezúttal teljesen külön utakon jártunk. Elena a Salvatore háznak köszönhetően most biztonságban volt, a Szöszi és Tyler gondoskodtak róla, hogy ott is maradjon. Négyünk közül valaki biztosan vissza fog térni, de addig nem hagyhatja el a házat. Apa, Damon és Stephan már jóval korábban elindultak a saját, rájuk váró feladat megvalósítása végett. Utolsó kommunikációnk keretében tudatták velem, hogy megérkeztek, elfoglalták a helyüket, a jelemre várnak. Itt volt az ideje, hogy csaliként én is előálljak. A dühöt nem volt szükség megjátszani. Jelen állapotomban bármit képes lettem volna Klaussal elhitetni. Ki kellett őt csalnom a házból. Ez volt apa és a fivérek egyetlen esélye, hogy megtalálják Elena elrejtett vérét és felvegyék a harcot a bent maradtakkal.

• Klaus! – kiáltottam teli torokból háza udvarának elején tisztes távolságban megállva a bejárattól.
• Hát itt vagy, vadász! – lépett ki az udvarra tenyérbe mászó vigyorral az arcán.

Apáék készülhettek.

• Mondtam, hogy megszerzem, amit akarok. Nem győzhetsz ellenem. – fölényessége sivított hangjából.
• Fejezzük be végérvényesen! – vágtam vissza.
• Látom a dühöd erősebb az eszednél! – húzta az agyamat. – Most már tudod milyen család nélkül.
• Nincs vesztenivalóm, Klaus!

Mindenáron el kellett vele hitetnem, hogy ő győzött.

• Sikeresen elérted, hogy többé ne érdekeljen a vámpírok sorsa. Élnek vagy halnak, számomra már teljesen lényegtelen. Engem akarsz, nem! – üvöltöttem még hangosabban. – Gyere!

Mozdulatlanul állt ajtajában és engem figyelt. Nagyon óvatos volt.

• Apád halott! De még így sem vagy olyan őrült, hogy egyedül ide gyere!
• Nem vették túl jó néven, hogy a megölésedet tervezem. Meg akartak állítani! Nem sikerült nekik. Ha túléled a mai napot, szabadon szívhatod Elena vérét! Ha én élem túl a testvéreid is követni fognak, végleg eltörölve a fajtád a föld színéről.  – szakítottam el azt a vékony cérnaszálat is, ami még feltartóztatta őt.

Utolsó mondatom megtette hatását. Villámgyors támadást indított ellenem elhagyva a ház biztonságát. Soha olyan kemény összecsapás még nem várt rám, mint vele. Minden erőmet és tudásomat össze kellett szednem, hogy képes legyek vele felvenni a küzdelmet. Időt kellett nyernem. Addig nem adhattam meg neki a kegyelemdöfést, míg nem kerített újra hatalmába az a bizonyos családi kötelék közelről való érzete. Apám volt az egyetlen, aki tudta mire készülök, és ő is, ahogy én, csak remélni tudtuk, hogy Wesley nem tévedett. Taktikám szerint jelen szituációba védekezésre álltam be, igyekezve Klaus minden ellenem irányú támadását elhárítani. Csak egy-egy hirtelen bevitt, jól irányzott fájdalmas ellentámadással próbáltam meg még jobban felbosszantani. Hosszú percek teltek el így. Kemény ellenfél voltam számára, de tudta, ezt az intenzitást emberi szervezetem sokáig nem bírja. Várta a percet a végső leszámoláshoz. Fáradtam. Lassan, minden akaratom ellenére testem felett átvette az irányítást a belülről érkező fájdalom. Izmaim nem engedelmeskedtek, érzékeim is tompulni kezdtek. Klaus azonnal megérezte a belőlem áradó gyengeség jeleit és lecsapott. Nem volt több esélyem vele szemben. Szemfogai nyaki ütőeremből csapolta véremet és én még mindig csak távolról halványan érzékeltem a családi köteléket. Erős karjai, fogai közül nem volt menekvés. Éreztem, ahogy lábaimból elszáll az erő, kezdtem szédülni, a halál kapujában voltam.

• Mi ez? – tántorodott hátra végre Klaus.

Összeestem. De Wesley és Fred ismét jó munkát végzett.

• Mit csináltál velem? –rogyott meg kétségbeesetten a fájdalom súlya alatt.

Minden erőmet összeszedve talpra álltam.

• Az új feladatod, Klaus! – nyögtem fájdalmasan. – A méreg hamarosan az egész tested felett átveszi az uralmat. Ellenszer nélkül hátralévő örök életed során a kín fogja kísérni minden percedet.
• Megmérgeztél? Ribanc! – kiáltotta teli torokból olthatatlan dühvel kísérve.

Szemei vérben forogtak, de támadni nem volt ereje. Szó nélkül hagytam magára, egy pillanatra megállva porban fetrengő teste felett. Ki kellett jutnom onnan mihamarabb. Kevés időm maradt biztonságos helyre jutni, mielőtt az én testem felett is átveszi teljes uralmát a méreg. Apám közeledett. A harc véget ért és győzelmet arattunk.

A megbeszélt találkahely felé vettem az irányt. Minden lépésemmel, lélegzetvételemmel pumpálta a szívem a testemet behálózó erekbe a számomra ugyan nem halálos, de igen kínkeserves kínokat eredményező, kifejezetten Klausnak szánt, magunk által kikevert és elkészített mérget. Görcsösen rándult össze a testem, levegő után kapkodtam. Pulzusom egyre jobban gyorsuló ereje a fülemben lüktetett. A természetfelettiként működő érzékszerveim, amelyeknek sokszor köszönhettem az életemet, most ellenem fordultak. Minden hang, minden szag, minden pillantás fájt...