Holtak virága

Utunk ezúttal egy kisvárosba vezetett. Olyan volt ez a hely, mint ahol én is születtem. Nem is volt messze onnan, még útba is ejtettük. Az erdős hegyoldalakkal körbevett csendes kis városka békét és nyugalmat árasztott az itt átutazók számára. De ez csak a látszat volt, a felszín alatt tombolt a kitörni készülő láva.

Későre járt már, az éjszaka hangjai kísérték utunkat. Apám gondolataiba mélyedve fürkészte az elsuhanó tájat és én is igyekeztem megfejteni azt a bennem lévő ismeretlen érzést, ami egész úton nyomasztott. Valamiért most más volt ez az ügy, de még nem tudtam miért.

Beértünk a városka nyüzsgőnek éppen nem mondható központjába. Egy motel, egy grill étterem és egy hatalmas park tárult elénk, ahogy kiszálltunk az autóból. Los Angeles éjszakája mellett ez a hely szinte síri nyugalmat árasztott. Apám a motelbe ment szobát foglalni, míg én a gyomromat mardosó éhség csillapítása céljából a grill éttermet vettem célba. Mikor beléptem megértettem a város kihaltságát. Szinte lépni nem lehetett annyian voltak a tágasnak éppen nem mondható helyiségben. Valamiféle vidéki zenére tomboltak a fiatalok, a bárpultnál szinte folyt a whisky, - éreztem a szagát -, és ahogy elnéztem az étel is fogytán lehetett már. Átverekedtem magam a táncoló tömegen. Egy próbát mégiscsak megért. Éhes voltam, de ha étel nincs, hát jobb híján néhány pohár tequila is megteszi.

• Jó estét! – köszöntöttem a pultost.
• Jó estét! Mit adhatok?
• Van még valamilyen frissensültjük?
• Ahhoz már elég késő van hölgyem, de ha gondolja néhány szendvicset össze tudok rakni.
• Tökéletes lesz.
• Addig is, míg várakozik, adhatok valamit inni?
• Egy tequilát.
• Váú! Étvágygerjesztő?
• Mondhatjuk úgy is.
• Egészségére! – tolta elém a fiatal, szőke, kölyökképű, de igazán helyes pultos fiú a poharat és egy tányéron a citromot és a sót is.
• Kösz. – legyintettem és lehúztam az italt.
• Átutazóban? – próbált kommunikálni a Kölyök.
• Még egyet, légyszí! – mondtam válasz helyett.
• Hát nem vagy túl bőbeszédű. Parancsolj! És mindjárt meglesznek a szendvicsek is. – fordított nekem hátat és a pult bal oldalához tántorgó két fiatal csitrivel kezdett el flörtölni.

Épp lehúztam a második pohár italomat is, amikor hatalmába kerített az ismerős érzés: az újonnan érkező nem ember.

• Remek, – gondoltam magamban – ez az éjszaka sem telik el munka nélkül.

Éreztem a hátamon az idegen tekintetét, parfümje illatát, hallottam közeledő lépteit. Nem volt az a hangos, füstös lokál, ami elnyomhatta volna örökölt érzékeim.

• Átutazóban, szép hölgy? – vágott a közepébe köszönés nélkül, ahogy odaért és leült mellém.
• Még csak öt perce vagyok itt, - emeltem rá tekintetem – de már te vagy a második, aki ezt kérdi tőlem. Egyébként neked is jó estét, de bocs, ha itt nem szokás köszönni. – vágtam vissza az igen elragadó idegennek csábos mosollyal az arcomon.

Lenyűgözően kék szeme varázslatosan csillogott, fekete haja ragyogott a stroboszkóp villámló fényében. Cinkos mosoly húzódott szája szegletében. Ahhoz képest, hogy szíve már rég megszűnt dobogni igen kellemes fickó benyomását keltette, de a vérlázítóan szexi külső mögött éreztem a benne tomboló olthatatlan vér utáni vágyat.

• Bocs, szép hölgy, szoktunk köszönni, miután válaszoltak a feltett kérdésünkre.
• Mifelénk előbb köszönnek, aztán kérdeznek. – folytattam tovább az incselkedést, habár épp mehettem is volna miután már a szendvicsem is megérkezett.
• Ok! – adta meg magát cinkos mosollyal – akkor kezdjük előröl. Jó estét neked!
• Nem. – vágtam rá hirtelen.
• Mit nem? – hökkent meg.
• Válaszoltam a kérdésedre.
• Hm! – nyugtázta. – És mi járatban akkor itt?
• Üzleti ügy.
• Miféle üzlet?
• Te sosem fogysz ki a kérdésekből?
• Kíváncsi típus vagyok.
• Veszélyes tulajdonság.
• A kíváncsiság? Miért?
• Egy idegennek, akinek még a nevét sem tudom, nem adom ki féltett üzleti titkaim. – nevettem.
• Ok! Jól bánsz a szavakkal. Ez tetszik. Egyébként Damon, Damon Salvatore. Neked mi a neved szép hölgy?
• Summer.
• Csak így?
• Csak így.
• Szóval, most hogy már nem vagyunk idegenek elárulod milyen üzlet hozott Mystic Fallsba?
• Te.
• Én? Ez csábító. Mivel is foglalkozol? – gyanakvás csillant a szemeiben.
• Neked van valamid, ami nekem kell és nekem is van valamim, ami neked kell. Ezt hívják üzletnek.
• Kösz a pontos megfogalmazásért. – húzta el a száját. – Konkrétan? Mim is van nekem?
• Késő van az üzlethez. – próbáltam lerázni kíváncsiságát. Még túl korai lenne bármit is elmondani. – Inkább szórakozzunk. – kacsintottam rá.
• Nem rossz ötlet, de ez nem az a hely, ahol én szórakozni szoktam. – vágott vissza.
• Én sem pont erre gondoltam. – és a pillantásom, amivel fürkésztem őt már nem is lehetett volna ennél kihívóbb. – Gyere! – álltam föl, megfogva hideg kezét, másikkal a szendvicsemet szorítva.
• Hová is megyünk? – indult meg utánam, fülembe kiabálva kérdését, kezemet el nem engedve.
• Szórakozni.
• Azt vettem, - értünk ki az utcára, - de hol is?
•  A szobámban.  - feleltem neki háttal és éreztem, amint megtorpan, kezem visszarántva a falhoz szorít.

Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem arcomon leheletét, szikrázó kék szemei villámokat szórtak mélyen az enyémbe szegezve őket.

• Nem szorulok rá, hogy fizessek a szolgáltatásaidért. – köpte a szavakat. – Ha akarom, elveszem, kérés nélkül és te hagyod! – szűrte tovább fogai közt a szavakat.

Mindössze csak egyetlen percig láthatta az arcomon megjelenő flegma mosolyt, mielőtt néhány másodperc múlva már ő volt az, aki hátraszorított kézzel szorosan, arccal a falnak szorítva állt és most én suttogtam az ő fülébe a szavakat.

• Rám nem hat az igézeted, Damon. Tudom, ki vagy és azt is mit akarsz. Megadhatom neked. Forró vér, egyenesen a vénából. Szex és vér. Ezt kínálom neked. Az ára? A te véred. Ha érdekel az ajánlatom a motelban megtalálsz, csak kövesd a vér szagát.

Egy kellően erős ütés a tarkójára és ernyedten esett össze. Néhány perc. Mindössze ennyi időt nyertem, még ő magához tér és keresésemre indul, mert utánam fog jönni, ebben biztos voltam, de addig nekem lesz időm felkészülni a fogadására.

Vámpír létére az ő lételeme az emberi vér. Nekem pedig kell az övé, pedig én ember vagyok. Én nem érzek olthatatlan vágyat a vér után. Sőt, egyáltalán nem vágyok emberi vér után. Vámpírvér. Nekem erre van szükségem. Begyógyítja a sebeimet, elmulasztja a harc során keletkezett sérüléseim fájdalmait, és felerősíti öröklött képességeim erejét. Gyorsabb vagyok, jobban látok és hallok és az erőm is megsokszorozódik. Ilyenkor olyan vagyok, mint ők, a vámpírok, mint az apám.

Közeledett. Damon Salvatorét már csak néhány méter választotta el a motelszobám ajtajától. Ez a vadászok veleszületett képessége. Megérzik a vámpírok közelségét. Bármennyi ember lehet körülöttünk, viszont egyetlen vámpír jelenléte is elegendő ahhoz, hogy beinduljanak ösztöneink. Nálam különösen erős ez az érzés. Most már tudom, hogy ez volt az oka, hogy gyerekként sohasem tudtam apám elől elbújni. Vele eltéphetetlen ez a kapcsolat, mert nem csak én érzem őt, hanem ő is engem. Családi kötelék. Ő így nevezi.

Rám talált, így hát ajtót nyitottam.

• Ki vagy te? – szegezte nekem rögtön a kérdést villámló tekintettel.
• Gyere be! – tártam ki az ajtót és hátrébb léptem.

Az ajtó hirtelen csukódott be mögötte és nem adta fel. Rám támadt. Szemei vörösen izzottak, szemfogai megcsillantak a szoba fényében. Gyors volt.

• Hát még mindig nem érted? – tepertem le az ágyra csípőjére helyezve teljes testsúlyomat, kezét az ágyhoz szorítva, egészen közel hajolva, immár újra emberi arcát mutatva szinte az ajkait érintve enyémmel folytattam. – Felettem nincs hatalmad!

Damon szó nélkül adta meg magát annak a belőlem áradó ösztönös női vonzerőnek, amivel azóta bombáztam őt, ahogy belépett a Grill ajtaján. Ajkait szorosan az enyémre tapasztva, 160 év szenvedélyével csókolt meg. Ágyékom alatt éreztem férfiasságának feltörekvő vágyakozását. Érezni akartam magamban ezt a szenvedélyt. Megadta magát. Teljesen és végérvényesen. A tűz a szemében már nem a bosszú lángja volt. Csókjaimmal borítottam be a kezem által ruháitól megszabadított testrészeit. Sóhajaiból éreztem, szenvedélye még inkább fokozódik. Most nem a vérem akarta, a testem után vágyott. Átfordultunk. Ugyanazt a jelenetet játszottuk le újra. Hangszerként szólt a testem keze és csókjai nyomán. Imádtam ezt a vadságot. A vámpírvonások egy pontban koncentrálódva. A hurrikán ereje tombolt lüktetően bennem szűnni nem akaró vággyal. Már csak néhány egyszerre mozduló kéjes mozdulat és a tüdőmből felszakadó hangos sikolyomat elfojtotta csókja. Megérkeztünk, a gyönyör utolsó pillanatába. Tekintetünk összekapcsolódott, szenvedélyünk lecsillapodott.

• Igyál! – suttogtam halkan a csuklómban lüktető eret felé fordítva, a szája elé tartva.

Szemében egy pillanatra kétség látszott, de igenlő bólintásom és a vér hívogató szaga rögtön el is nyomta ezt benne. Éreztem, ahogy szemfogai áttörik a bőröm, a húsomba marnak és forró vérem hangos kortyokban csúsznak le a torkán. Minden pillanatát élvezte, számára a gyönyör most teljesedett ki igazán. Képes lesz leállni. Ebben biztos voltam.

Elcsendesedett. Elengedte a csuklóm. A vérem végigfolyt a karomon. Mellém feküdt. A pólóját a vérző sebemre tekerte, elszorította. Végigsimította arcomat.

• Köszönöm, és íme – felszakítva saját tenyerét kicsorduló vérét a számhoz érintve – a fizetség! – búgta a fülembe.

Ezekben a néhány pillanatokban ugyanazt a mámort éreztem én is, mint ők. Szerettem az ízét, szeretem, ahogy szétárad a testemben, ahogy éreztem a csuklómon lüktető fájdalom enyhülését, a testem növekvő erejét. Olyan volt ez nekem, mint más halandónak a drog.

• Én is. – engedtem le kezét, kikelve az ágyból a ruháim után kutatva.
• Mi volt ez az egész? – állt meg előttem meztelen testének teljes valójában.
• A nadrágod. – Nyújtottam oda neki majd – lecsavarva immár begyógyult kezemről – a pólóját is.
• Kezdesz az őrületbe kergetni azzal, hogy mindig kitérsz a válaszok elől. Nézz rám és felelj! – emelte meg hangját, miközben magára rántotta nadrágját.
• Megadtuk egymásnak, amire vágytunk.
• Ki vagy te? – ragadta meg a karom dühösen, de ahogy rávillantottam szemeimet rögtön el is engedte.
• Úgysem hinnél nekem. – vettem fel én is ruháimat.
• Tégy próbára!
• Vadász vagyok, vámpírvadász.
• És ez a legújabb vadászmódszer? Lefekszel velük, a vérüket szívod, aztán karót szúrsz a szívükbe? – kérdezte flegmán, miközben belebújt a pólójába is.
• A többségüket csak simán leszúrom, a többit pedig úgy, ahogy mondod.
• Te most komolyan beszélsz? – rökönyödött meg teljes valójában.
• Úgy nézek ki, mint aki viccel?
• Cseppet sem. – És láttam, hogy most már hisz nekem. – Egyáltalán volt olyan vámpír, aki túlélte a veled való találkozást?
• Apámon kívül? Nem. Te vagy az első.
• Ez igazán megnyugtató. – vonta fel szemöldökét. – De mi az, hogy az apádon kívül? – esett le neki hirtelen az előbbi mondatom. – Az apád egy vámpír?
• Ez egy kellőképpen hosszú és bonyolult történet és nem feltétlenül áll szándékom ezt most megosztani veled. Lassan hajnalodik. Menned kell, mielőtt a Nap öl meg.
• A Nap és én jóban vagyunk.
• Hogyan?
• A gyűrű. – mutatta. - Megvéd a sugaraktól. Ezzel nem csak éjszaka tudunk közlekedni.
• Honnan szerezted ezt?
• A megfelelő kérdés az lenne, hányan vagyunk?
• Az öcsédnek és a Szöszinek is van ilyen varázsgyűrűje?
• Úgy érzem a kérdésem nem aktuális. – húzta el a száját szomorú szemekkel az ajtó felé véve az irányt. Távozni készült.
• Damon! Várj! – Megállt, újra felém fordult.
• Miért? Ha a Nap nem végzi el a dolgát megteszed te?
• Nem rátok vadászom. Az öcséd és a Szöszi jelenleg nem jelentenek veszélyt az emberekre. Neked pedig…
• Nekem pedig, - szakított félbe – úgy sincs hatalmam feletted?
• Neked, - folytattam – ahogy most is, úgy a későbbiekben is megadhatom az áhított friss vért, anélkül, hogy bárkit is megölnél.
• Erre ment ki ez az egész? Hogy elhitesd velem vadász létedre a vérbankom leszel és nem pedig a gyilkosom?
• Mondtam már, - emeltem fel most már én is a hangom – nem miattatok vagyok itt. Klausra vadászom.
• Ismered? – nézett rám feltörekvő kíváncsisággal.
• Volt már néhány kellemetlen pillanatunk. Tudom, hogy hibrideket akar teremteni. Ami nem jó. Sőt, kifejezetten rossz ötlet. Ha a terve beválik, elszabadul a pokol. Azért akarlak magam mellé állítani, hogy segíts! Te itt élsz legalább 100 éve, úgy ismered a várost és lakóit, mint senki más. Szükségem van rád. – léptem egészen közel hozzá. – Tudom, hogy Klaus itt van, mint ahogy azt is tudom, hogy a hasonmás is. Meg kell őt találnom, mielőtt Klaus csap le rá.
• És ha megtalálod, mi lesz vele? Megölöd, hogy elhárítsd a veszélyforrást?
• A vadászok alapelve, hogy sohasem ölnek embert. Az enyém, hogy csak akkor, ha elkerülhetetlen. – de ezt nem mondtam el neki. – Meg akarom őt védeni.
• Az értesüléseid jók, de nem eléggé.
• Hogy érted ezt?
• A hibridek teremtése már elkezdődött. Klaus megszerezte Elena vérét.
• Elena?
• Elena Gilbert. Ő a hasonmás és az öcsém barátnője.
• Ezek szerint életben van?
• Sikerült őt kimenteni Klaus karmai közül. Nem volt épp sétagalopp. Az ősök együtt nagyon erősek.
• Ősök? Mindannyian itt vannak?
• Nem valami jó a hírforrásod.
• Klausról, Rebekahról és Elijahról tudok. – Hagytam figyelmen kívül megjegyzését.
• Azóta megérkezett a teljes család.
• Remek.
• Hát számunka annyira nem remek. Mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy távol tartsuk őket Elenától.
• Akkor engedd, hogy segítsek.
• Ok, - adta meg magát, - de ne bánjam meg.
• Most menj, majd megkereslek, és ne beszélj rólam senkinek. Még nem.
• Miért?
• Nem tudom, kiben bízhatok.

Damon erre már nem válaszolt, csak bólintott és kilépett a hajnali első sugarak fényében ébredező város utcáira.

Néhány órás mélyre zuhanó alvás után úgy döntöttem nappali fények kíséretében is szemügyre veszem a várost és annak lakóit. Csendes és nyugodt volt minden, az emberek vígan élték hétköznapi, egyszerű életüket. Most úgy tűnt ez a város a megtestesült szépség és nyugalom szigete. Naplementéig semmit sem tehettem.

• Apa? – kopogtattam az én motelszobám ajtajától mindössze két ajtóval távolabb lévő kemény faajtón. – Ébren vagy?
• Gyere be! – hangzott a válasz a lesötétített ablak mögül.

Félhomály honolt az ugyanolyan egyszerű, minden kényelmet mellőző, de barátságos szobában, mint az enyém.

• Tessék! – nyújtottam át apámnak egy vérrel teli tasakot. – Az ebéd!
• Ezt hol szerezted?
• A kórházból. Nulla biztonság, szabad ki és bejárás.
• Ez emberi vér, Summer.
• Tudom, de itt mégsem sétálhatok be a henteshez.
• Majd este felmegyek az erdőbe. – tette le tiltakozóan a tasakot a szoba egyetlen asztalára.
• Ok, ahogy gondolod. Megtudtál valamit?
• Ühüm. Wesley információi hagynak némi kivetnivalót maguk után, de pótoltam. Mind az öt ős itt van a városban és egy biztonságilag tökéletesen felszerelt villában éldegélnek. Lehetetlen észrevétlenül oda bejutni. Azonkívül megtaláltam a hasonmást is. Elena Gilbertnek hívják és gimis. Az öccsével Jeremyvel és a nagynénjével Jennával él együtt egy nem túl biztonságos házikóban a város szélén. A két legjobb barátnője, akikkel gyerekkoruk óta nagyon jóban vannak, a Szöszi vámpír, azaz Caroline Forbes, aki mellesleg a serif lánya és Bonnie Bennett, aki meg csak úgy mellékesen megjegyezve boszorkány.
• Ezt mind néhány óra leforgása alatt sikerült megtudnod? – döbbentem le a sok név hallatán.
• Elég volt egy óra is. A Szöszi nagyon bőbeszédű, ha iszik.
• Leitattad?
• Nem kellett, ivott magától is. Egyébként meg nagyon ki van éhezve.
• Mármint a vérre?
• Néhány csábos félmosoly és kedveskedő érintés és dalolt, mint egy kismadár.
• Ah, vagy úgy! – esett le hirtelen miről is beszélt apám. – A részletektől azért kímélj meg. – húztam el a szám.
• Nincsenek részletek! – felelte kissé felháborodottan. – Még gyerek. Minek nézel te engem? Na mindegy! És te? Mit tudtál meg?
• Kiegészítve a tiédet annyit, hogy Elena barátja a fiatalabb Salvatore és ők vigyáznak rá, de a jelek szerint nem túl sikeresen, mivel Klaus már egyszer megcsapolta létrehozva ezzel hibrid hadserege első néhány példányát. Azt még sajnos nem tudom hányan vannak.
• Hát ez nem túl jó hír. Valami terv?
• Egyesével ki kell iktatnunk a már meglévő hibrideket és segítenünk kell a Salvatore fivéreknek megvédeni Elenát, amíg nem találjuk ki, hogy állítsuk meg Klaust emberi áldozat nélkül.
• Ehhez először el kell nyernünk a bizalmukat.
• Már rajta vagyok.
• Igen, azt hallottam. Mozgalmas éjszakát tudhatsz a hátad mögött. – nézett rám huncut mosollyal a szája szegletében.
• Aha. Van még valami egyéb vicces megjegyzésed a szexuális életem tekintetében vagy folytathatjuk?
• Van még, de nem épp vicces.
• És pedig?
• Időben állj le!
• Tudom. Nem kell, emlékeztess! Hallottál valamit, valamiféle gyűrűről, amivel a vámpírok képesek nappal is közlekedni?
• Volt egy legenda. Egy boszorkány és egy vámpírhölgy barátságáról. Mikor a hölgy átváltozott teljesen befordult önmagába, hogy nem láthatja többé a Napot és a barátnője megsajnálta. Létrehozta neki a napgyűrűt, amivel szabadon közlekedhetett, de cselekedete nem volt túl jó ötlet, mivel kis barátnője így már nem csak éjszaka gyilkolt önfeledten, hanem nappal is. A gyűrű erejét visszavonni nem lehetett, de azóta is minden boszorkány tudja, hogy köztük és a vámpírok között nem létezik igaz barátság, így nem is teremtenek több gyűrűt.
• Akkor a mi boszorkányunk ezt nem tudja, ugyanis Damon is ilyennel rohangál és sejtéseim szerint az öccse és a Szöszi is birtokol egy-egy ilyen gyűrűt.
• Ez veszélyesebbé teszi őket, mint gondoltam.
• Tudom. Ha nem találunk más megoldást Klaus megállítására…
• Velük kell szembenézzünk. – fejezte be apám a mondatomat. – Wesleyt és Fredet teljes mértékben ráállítottam erre az ügyre.  Ha lehet, mindenképpen el kell kerülnünk…
• Elena halálát? – zártam le most én az ő gondolatmenetét.
• Ez csak a végső megoldás lehet, Summer. Ugye tudod?
• Tisztában vagyok vele.
• Helyes. Akkor?
• Este hibridvadászatra megyünk. Idd meg a vért, amit hoztam. Szükséged lesz az erődre. Ha már túl sokan vannak és rosszul sül el a dolog, akkor…
• Akkor az a tasak vér nem segít.
• Igaz, de én nem pont erre gondoltam.
• Tudom, Summer.
• Akármennyire is tiltakozol, nem fogom hagyni, hogy…
• Erre nem kerül sor. – próbált megnyugtatni.
• Megállapodtunk apa, és ha nem tartod be, most menj vissza LA-ba! – dühödtem fel totális makacsságán.
• Betartom, Summer. – fogta meg a kezem és nézett rám azzal a tekintettel, aminek sosem tudtam ellenállni, elhittem neki, bármit mondott. Ez volt az a pillantása, ami anyámat is varázsa alá vonta egy életen át. -  És mi lesz a fivérekkel? – zárta le a témát és terelte vissza eredeti medrébe.
• Igyekszem kordában tartani.

Épphogy a Nap lebukott a látóhatár alá apámmal már útban voltunk Klaus birodalma felé. Meg kellett tudnunk hány hibridje van már, lehetőleg úgy, hogy ne fedjük fel magunkat.

A villa valóban olyan volt, mint egy erődítmény. A bejutás talán még nem is okozott volna gondot, de a kiút mindenképpen rossz véggel járt volna. Így hát vártunk. Ez volt a legutálatosabb dolog a munkánkban. A várakozás. Idegtépő és egyszer sem biztos, hogy eredménnyel jár. De talán most szerencsénk lesz.

Már órák óta gubbasztottunk az erdős lankán, már apám is elfogyasztotta a maga kis nyuszivér vacsoráját, amikor mozgolódásra lettünk figyelmesek. Hat, embernek tűnő személy készült elhagyni a villa rejtekét. Az ősök nem voltak köztük. Információ híján tesztelnünk kellett őket, a magunk előcsalogatom a rosszabbik éned módján. Létszámunk csekély volta miatt egy-egy személyt választottunk ki. Csak így tudjuk levadászni őket. Különváltunk. Ki-ki a maga választottja után indult meg és csak remélni tudtuk, hogy hamarosan épségben látjuk viszont egymást a megbeszélt helyen. Kemény csata elébe néztünk.

A hibridek, egy teljesen új faj. Semmilyen utalást, feljegyzést nem találtunk róla, hogy léteztek-e valaha is már ilyen teremtmények. Veszélyes egyvelegei voltak ők, az éjszaka amúgy is két legveszélyesebb ragadozóinak. Klaus volt az első példánya a hibrideknek, ebben is ő volt az ős, igaz őt nem teremtették, neki magának vérfarkas volt az apja. Éppen ennek köszönhette tiszta vérű ősvámpír testvéreivel szembeni előnyét is. Legendák ugyan keringtek róla, hogy korábban is próbálkozott már hibrideket teremteni a maga által szándékosan átváltoztatott vámpírok és vérfarkasok keverékéből, de mindig kudarcot vallott. Hiányzott az egyvelegből egy igen jelentős összetevő. Egy kiválasztott, akinek a vére adja meg a megoldás kulcsát. A hasonmás. Csak így nevezték. Katerina Petrova volt az első, akit Klaus kiszemelt magának, de ő nem akart áldozati bárány lenni, így hát tudván, hogy szervezetében vámpírvér van felakasztotta magát, így változtatva át önmagát vámpírrá, sutba dobva ezzel Klaus terveit. Évszázadok teltek el újabb hasonmás nélkül, míg végül Elena Gilbert személyében napvilágot látott.

A vámpírok és a vérfarkasok ősellenségek lévén sohasem voltak jóban egymással. Ez a hibridek létrejöttével sem változott. Egyetlen harapásuk, egyetlen, karmaik által okozott apró sérülés is kínokkal, gyötrelmes fájdalmakkal járó végzetes csapást jelenthet a vámpírok számára. Sokkal erősebbek és gyorsabbak voltak, mint ők és érzékszerveik is élesebben működtek az övéknél. A dolgot még az is nehezítette, hogy a totális és teljes kötődésük a teremtőjükhez kiszámíthatatlanná tette cselekedeteiket. Uralkodott felettük, bármire rá tudta őket venni. Ők nem feltétlenül az életben maradásukért öltek, egyszerűen csak parancsra, avagy kedvtelésből.

Hibridvadászatunk tapasztalatának hiánya lévén kénytelenek voltunk a saját bőrünkön kideríteni, hogyan tudjuk őket kiiktatni. A karó a szívbe náluk csak maximum fél lélegzetvételnyi időt adhatott, mielőtt egyetlen, erőteljes csapással megszabadítjuk őket vagy a fejüktől, vagy a szívüktől, kitépve azt a mellkasukból. Képességeik révén szinte lehetetlen lett volna őket észrevétlenül becserkészni, így vagy nyílt szemtől-szembeni kihívásban vagy tőrbe csalva, alattomosan volt csak esélyünk legyőzni őket.

Jelen szituációban még abban sem voltunk biztosak, hogy az általunk kiválasztott két személy egyáltalán hibridek-e. Először tesztelni kellett őket. Ez volt a könnyebbik feladat. Legalábbis számomra. A természet adta női, a férfiak - számukra igen kedvelt külső mivoltom tekintetében - élvezettel vették bármiféle kezdeményezésemet irányukba. A bőröm, Los Angeles napos óráinak köszönhetően szinte mindig aranybarna fényben pompázott, hosszú hajam barnaságát elnyelte az éjszaka sötétje, zöld, smaragdként ragyogó szemeim bármilyen fényviszonyok között felperzselték az erősebbik nem vérét. Anyám babonázta meg apámat az enyémmel pontosan megegyező szemekkel. Ezen kívül testi adottságaim sem hagytak kivetnivalót maguk után, sőt, kifejezetten nőies domborulatokkal rendelkeztem, ott, ahol arra szükség volt. Sohasem okozott gondot ezt kihasználva az áldozataim közelébe férkőzni. Most is ez volt a tervem a kiszemeltem erőteljes férfi voltára tekintettel. Egy verbénával átitatott ezüst gyűrű. A verbénát nem bírják a vámpírok, az ezüstöt a vérfarkasok. A kettő egyvelege a legjobb módszer, hogy bizonyosságot szerezzek feltételezésem megerősítésére. Nekem ez volt az eszközöm.

Apám, vámpír lévén inkább a verbénás, ezüst heggyel kovácsolt nyílvesszőt választotta. Neki esélye sem volt a csellel támadásra, pedig az ő adottságai sem voltak éppenséggel elhanyagolhatóak, már ha a női nem soraiból került ki egy-egy áldozat. Ritkán volt rá példa, hogy szükségét érezze ennek bevetésére, ha azok megöléséről volt szó. Ő inkább információszerzésre használta fel ugyanolyan sűrű barna haját, mint az enyém, meleg, barátságot sugárzó szemeit, azzal a tekintettel, aminek ellenállni szinte lehetetlen volt. Magas volt, sármos és kifejezetten jóképű. A huncut mosoly az arcáról, ha valamit el akart érni, sohasem hiányozhatott. A kései 20-as éveinek végén változtatták át, így fiatalsága, testi vonzereje ereje teljében tündökölt. Olyan férfi volt, aki megdobogtatta a női szíveket. Rendszerint a pasimnak nézték és mi nem álltunk le magyarázkodni. Nem éreztük szükségét. Egyébként is ugyan ki hitte el volna nekünk, hogy apa és lánya vagyunk, majdhogynem ugyanazzal a korral rendelkezve.

Féltettem őt. A ma éjszakai vadászat számára sokkal több kockázattal és veszéllyel járt, mint az enyém.  Emberi vér hiányában gyengébb volt még az átlagos vámpíroknál is, nemhogy egy hibridnél. Megrögzötten ragaszkodott elvéhez, hogy nem iszik többé emberi vért. Anyám volt az utolsó. A halál karmai közül hozta vissza apámat. A városban garázdálkodó erkölcsileg teljesen kifordult, embereket gyilkoló másik vadász megmérgezte, és a holtak virága elleni méreg egyetlen gyógymódja pedig egy vadász vére. Anyám elbukott a másik vadásszal szemben, mert nem volt rá képes, hogy megölje őt. Vámpírvadász volt nem gyilkos. Sosem ölt embert és bár haragja olthatatlan tűzzel égett erkölcsi vonásait mégsem tudta legyűrni. Maradt tehát saját gyógyító vére. Küzdelmes csatát vívtak apámmal, mire rávette, hogy igyon belőle. Apám egyik legfőbb hibája, hogy nem tud leállni. Kis híján anyám is a karjai közt halt meg. Azt mondja, ő maga sem tudja mi volt az, ami akkor megállította, de örül neki, és többé nem kockáztatja meg, hogy újra gyilkossá váljon. Én tudom, és anyám is tudta az okát. Az a hihetetlenül erős szerelem, ami összekötötte őket olyan elszakíthatatlan kapocs volt köztük mindig is, hogy hiába jött elő apámból a démoni arc, nem volt rá képes, hogy anyámat megölje. Ugyanez a kapocs van most köztünk is. Sosem lenne rá képes, hogy ártson a lányának, és én mindent megtennék azért, hogy halhatatlansága sose múljon el.

Ismerős utakon, ismerős hely felé tartottunk. Modern világban éltünk, modern városban. És az én kiszemeltem pedig városlakó lévén autóval közlekedett lakhelye és teremtője lakhelye között. És szegény apámnak még ebben sem volt szerencséje. Az ő áldozata az erdő mélye felé vette az irányt. Rövid autózás után a Mystic Grill élesen világító fénye tűnt fel a szemem előtt. Leparkoltunk. Hirtelen ugrottam ki a kocsimból, hangos sikoly kíséretében. Segélykiáltásom nem maradt észrevétlenül. Az alig két kocsival arrébb parkoló hibridem nyomban a segítségemre sietett. Micsoda lovag! – gondoltam magamban.

• Valami van az autómban, talán egy kígyó! – hebegtem játszott félelemmel. – Kérem, - érintettem meg gyűrűs kezemmel meztelen felkarját – segítsen!
• Aúú! – szisszent fel, ahogy a gyűrűm hozzá ért és szeme hirtelen barnás-vöröses fényben villant rám.
• Valami baj van? – kérdeztem ugyanazzal az előbbi hanglejtéssel, amivel eddig is beszéltem hozzá.
• Semmi, semmi. – vágta rá gyorsan próbálva leplezni vadállati felvillanását. – Nincs semmi a kocsijában, hölgyem! – hajolt be enyhén a kocsi ajtaján, háttal nekem.

Ez az idő bőven elég volt számomra ahhoz, hogy úgy helyezkedjek el a háta mögött, hogy amint újra kiegyenesedik egyetlen gyors, és hirtelen mozdulattal kitörjem a nyakát. Ernyedten zuhant a lábam elé, pont úgy, hogy a következő pillanatban már a kezemben volt a szíve. Nem számított rá, nem tűntem számára veszélyesnek, az ösztönei most cserbenhagyták.

Rezzenéstelen arccal hajítottam el vértől csöpögő szívét a sikátor irányába. Élettelen testét gyorsan a kocsim csomagtartójába tettem, beültem és elhajtottam. A folyó felé vettem az irányt. A híd alig néhány km-re volt a város központjától. Éppen megfelelő, - gondoltam - és a következő percben már hallottam is a csobbanást, ahogy a test belezuhant a habokba.

Negyed órával később már az étterem bárpultjánál ültem három korombeli srác társaságában. Kellően spicces állapotban voltak már ahhoz, hogy felszabadultan nyomják nekem ágyba csalogató dumájukat. Kedves kölykök voltak, de nem az én ízlésvilágomból valók. Mindenesetre hagytam, próbálkozásaik igazán lélekmelengetők voltak. Még jól is szórakozhattam volna akár én is, ha nem épp az apám miatti aggodalom töltötte volna ki gondolataimat. Nem voltam túl szórakoztató a számukra, kommunikációnk meglehetősen szűkös körökben mozgott. Talán épp ezért nem is értették a hirtelen, arcomon elterülő széles mosolyt. Én tudtam mi következik. A fiúk hangos kacagása beléjük fagyott, ahogy egy fekete, bőrdzsekis kar ölelte át vállamat, hozzám hajolt és lágy puszit lehelt az arcomra, egymásra mosolyogtunk, majd tüzes tekintettel hirtelen feléjük fordult. A tekintélyt parancsoló testtartás félszeg kisfiúkká változtatta az addig kacéran udvarlókat, egyszerre pattanva fel székükről egyenesen megcélozva a táncparkett középpontját. Szokásos játék volt ez közöttünk. Megnyugodtam. Apámon egy karcolás sem volt. Szó nélkül álltam fel én is, fizettem, majd együtt indultunk el a kijárat felé az utánunk forduló fejek kíséretében.

Mire mindketten befejeztük apámmal első hibridvadászatunk tapasztalatainak összevetését és a további lépések megtervezését, addigra már csak néhány óra választott el minket a következő nap beköszöntéig. Ideje volt lassan mindkettőnknek nyugovóra térnie. Épp hogy csak kinyitottam szobája ajtaját, és már is előhúztam rejtett belső zsebemből a mindig magamnál tartott kedvenc karómat.

• Mi az? – értette meg rögtön mozdulataimat.
• Ha jól gondolom látogató érkezett, és tippem is van a kilétére, de nem árt az óvatosság.
• Nem mondtad, hogy vendéget vársz.
• Hát, a báros játékunk után ne csodálkozz, ha nem vagy épp közkedvelt.
• Már megszoktam, és ha a tipped jó, azt úgyis hallani fogom.
• Most féltesz, vagy irigykedsz?
• Hallgass és menj! Légy óvatos! – érintette még meg karomat távozásom előtt.

Csendben közelítettem a szobám felé, a belső hangokra koncentráltam. Úgy látszik, Damon már tanult a korábbi találkozásainkból, mert, ahogy megálltam az ajtó kinyílt előttem. Észrevétlenül visszacsúsztattam a karót a zsebembe és beléptem.

• Már vártalak. – álltam meg alig egy karnyújtásnyira tőle, mosollyal szám szegletében.
• Valóban? – húzta el száját. - Nálam egy kicsit mást jelent a várok rád kifejezés.
• Mit is? – léptem hozzá egészen közel, a combunk összeért, tekintetünk összekapcsolódott.
• Érzem rajtad a szagát.
• Féltékeny vagy?
• Csak nem szeretem, ha átvernek.
• Nem verlek át.
• Valóban? – mondta már másodszorra. – A báros enyelgésed nem épp ezt mutatja. – köpte ki a szavakat, és én szinte láttam magam előtt a vigyorgó arcot két szobával lejjebb. – A pasid, vagy egy újabb áldozatod?
• Az apám. És épp az imént elhangzottak miatt derül jót rajtunk.
• Oh. – döbbent le. – Már tegnap is itt volt? – villantak be az emlékek.
• Egész éjjel!
• Kiváló! – ejtette ki tagolt hanglejtéssel. – Úgysem volt még ilyenben részem.
• Vagyis? – szélesedett ki az én mosolyom is.
• Apuci vigyázó füle mellett szeretkezni.
• Ez így egy kicsit faramucin hangzik.
• Tök mindegy! De beszélnünk kell, lehetőleg négy – hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet – fül között. - fordult a fal felé úgy mondva mindezt.
• Már nincs itt.
• Honnan tudod?
• Nem érzem őt.
• Engem is éreztél abban a pillanatban, ahogy beléptem a bárba. Igaz?
• Vadászösztön.
• És úgy is érzed, hogy nincs itt, hogy én itt vagyok?
• Családi kötelék.
• Van más egyéb ilyen rejtett tulajdonságod is?
• Az attól függ, most épp mire gondolsz.
• Hosszú ideje élek már és való igaz sok nővel volt dolgom, de még soha életemben nem vágytam ennyire senki után. – karolta át szorosan a derekam, olyan közel húzva magához, hogy már szinte az ajkunk is összeért, úgy suttogta a szavakat. Vadítóan kék szemében a vágy tüze izzott. – Az illatod, a bőröd selyme, az érintésed, a véred íze. Képtelen vagyok szabadulni smaragdzöld szemeidtől. Mit csináltál velem? – akadtak el a végére szavai.

Még ha akartam volna, se tudtam volna válaszra nyitni a számat, mert az övé úgy tapadt az enyémre, amilyen szenvedélyt azelőtt még nem tapasztaltam. Sok férfi csókját éreztem már az ajkamon, élőjét és élőholtét egyaránt, de ehhez fogható, vérpezsdítő csókban, való igaz, még nekem sem volt részem soha azelőtt. Végighullámzott gerincem mentén a vágy és éreztem egyre követelődző csókjain, hogy mindennél jobban kíván ő is engem. Eszméletlen gyorsasággal hulltak a padlóra ruháink és vetettük bele magunkat az ágy hívogató kényelmébe. Frissen rügyedző szexuális kapcsolatunk felfedező izgalma ugyanakkor az összehangolt, a másik gondolatait, titkos vágyait is kielégítő mámora után elpilledve, egymás karjaiba zuhanva adtuk át magunkat a lecsillapodott testünkben szétáradó nyugalomnak. Gyönyörünk beteljesedését a vér ízének, testünkben való szétáramlásának bódító érzete adta meg.