Epilógus

A nevem Summer. Csak így egyszerűen. Jelenleg épp abban a korban vagyok, amire az emberek többsége azt mondja, hogy egy fiatal nő életének legszebb évei. Már túl vagyok a tinédzser kor lázadó makacsságán, de még nem értem el az érett női kor küszöbét. Ez az a kor, amikor a lányok többsége, már túl van az első szerelem csalódásain, az álmok a tökéletes férfiről is lassan meghalványulnak és a valóság talaján próbálják megtalálni a jövendőbeli párjukat, a lelki társukat és tervezik első gyermeküket. Ők azok, aki egyszer én is lehettem volna.

Most az „Angyalok Városában” élek, az apámmal és a barátainkkal. Egy nyomozóirodát vezetünk, de legtöbbször éjszaka dolgozunk. A nappali nyüzsgő város zaja csak halványan jut el az ódon, régi épület falai közé. Valaha neves szálloda működött itt, rengeteg vendéggel és pezsgő éjszaki élettel, de a háború alatt megkopott a fénye, kurvák, stricik és drogosok titkos találkahelyévé nőtte ki magát. Apámat sok emlék fűzte ide, ezért úgy döntött megszerzi magának. Hosszas papírmunka, rendőri intézkedések és még több pénz árán, de végül sikerült neki. Ennek lassan húsz éve. Itt lakunk, itt dolgozunk.

Kicsiny gyermekként imádtam bejárni a sok-sok szobát, felfedezni a folyosók titkait, megtalálni a rejtekhelyeket, elrejtőzni valamelyik szoba gótikus ruhásszekrényében, dobogó szívvel várva, hogy apám kacagva rám találjon. Sohasem feledem ezeket a perceket, beleivódtak a lelkembe. Azon kevés emlékek egyike ez, amiket szívesen idézel fel az ember, mikor a gyermekkoráról mesél. Általában mindig ezt mesélem el, mert ha a valóságról beszélnék csak rettegést látnék a szemekbe, fájdalmat és csalódást.

Pedig az én életem is úgy kezdődött, mint minden más gyermeké. Egy kisvárosban laktunk nem messze Los Angelestől. A szüleim óvtak, féltőn gondoskodtak rólam. Bár sosem éltünk úgy, mint a többi normális család. Mi egy kicsit mások voltunk. Nappal apám óvó karjai vigyáztak rám, de este mindig elbúcsúzott tőlem. Sohasem mondta meg, hogy hová megy, de reggel, akármilyen korán keltem is, mindig ő köszöntött. Olyan volt, mintha a felkelő nap sugarai hozták volna vissza hozzám, hozzánk. Még most is jól emlékszem anyám aggódó arcára, ahogy esténként elbúcsúzott apámtól és ő pedig sohasem ment el úgy, hogy ne adott volna búcsúcsókot nekem és anyámnak. Akkor még nem értettem, mi az, amit rajtuk látok, ami bennük él, de éreztem, hogy olyan kapocs van köztük, ami eltéphetetlen, örökké és mindig elkíséri őket.

Aztán valami megváltozott. Úgy hat éves lehettem és hirtelen felfordult körülöttem a világ. Az addigi kicsiny gyermekvilágom hirtelen egyszerre beszűkült, és ki is nyílt. Ugyanolyan kíváncsi voltam, mint minden más gyermek ebben a korban. Tudni akartam apám titkát. Azóta az éjszaka óta vált a titka az én titkommá is, a szüleim titkos élete az enyémmé is.

Az a világ, amiben mi élünk, másoknak rémálom. Olyan, amiről mindenki tud, de senki sem beszél. Rettegnek tőle, hogy kimondják, rettegnek attól, hogy tudomást vegyenek róla és csak néma hallgatással, egy apró fejbiccentéssel tudatják velünk, hogy köszönik, hogy még van holnapjuk.

Amerre járunk a halál kísér minket, harcolunk az egyensúlyért, a jóért, a világért. Soha sincs vége és nincs jutalmunk. A külvilág felé mi örök rejtély maradunk. Pedig olyanok vagyunk, mint ők. Hiszünk, álmodunk és szeretünk.

Hogy kik vagyunk? Erről szól az én történetem...