Holtak virága/3.

Hitt nekem. Mohón csapott rá vértől lüktető eremre. Régóta nem érezte már az emberi vér édeskés ízét. Néhány kortyot engedtem csak, aztán elhúztam karomat őt magát még mindig a földhöz szorítva, megvárva, míg újra emberi alakot ölt.

• Tegyük a kocsiba – jött oda apám is megérintve vállamat – és vigyük haza.

Némán tettük meg az utat a Salvatore birtokig. Senki sem érezte úgy, hogy itt és most helye lenne bármilyen magyarázatnak is. Megérkeztünk. Stephan saját lábán szállt ki a kocsiból. Gyenge volt még, de határozottan jobb színben volt. Gyanakvásuk irányomba érezhető volt a levegőben.

• Summer, - szólított apám, amikor a bejárathoz értünk – nem tudok bemenni.
• Elena nevén van a ház. – kaptam meg a magyarázatot a problémára Damontól.
• Elena, - fordultam felé – megtennéd, hogy behívod?
• Te is vámpír vagy? – döbbent meg Elena apámat fürkészve. – De persze, gyere be.
• Köszönöm. – mondtuk egyszerre apámmal. - Elena, - kezdtem – vidd fel Stephant. Még túl gyenge bármihez is. Pihennie kell, de rendbe fog jönni, ne aggódj!
• Pihenni itt is tudok. - szállt szembe velem Stephan gyanakvóan. – Megmentetted az életem. Hogy lehetséges ez? Ki vagy te? És ki ő? – biccentett apám felé. - Tudni akarom, mi folyik itt. Damon? - fordult most bátyja felé.
• Summer? – dobta vissza flegmán a labdát Damon nekem.
• Vámpírvadász vagyok, ő pedig Angel, az apám. És igen, vámpír. Erről nem is kell többet tudjatok. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Meg akarjuk állítani Klaust. Nem teremthet több hibridet. Jelenleg úgy állunk, hogy négyet már megöltünk. Ezért voltak ma este olyan dühösek. – adtam meg rövid, de annál inkább velős magyarázatomat. - Klaus milyen alkuról beszélt?
• Van nálunk valamije, amire vágyik, de ezt csak Elena biztonsága árán kaphatja meg. – felelte Stephan.
• Éspedig?
• Nem vagyunk még olyan viszonyban, hogy ezt az információt megosszam veled. – ellenkezett tovább a kisebbik Salvatore.
• Stephan, ha ő nincs, nem éred meg a reggelt. – kelt a védelmemre Elena.
• Na, ez már engem is érdekel. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Damon is.
• Klaus hatalma nem olyan erős, mint eddig hittétek. – állt mellém apám megelégelve a fivérek gyanakvását. – A vadász vére sok mindenre gyógyír, ereje az övével vetekszik. Ezt Klaus is tudja és pontosan ezért fél annyira Summertől. Mi volt az alku tárgya? – tette fel ő is a kérdést.
• Egy koporsó! – felelte Stephan. – De nem tudjuk, ki van benne. Valamiféle varázslat védi. Eddig még nem sikerült kinyitnunk.
• Hogyan találtatok rá? – kérdeztem.
• Az öcsém és az ősike nem is olyan régen még jó haverok voltak. – szállt be Damon is. – Ellopta. Klaus nem díjazta túlságosan.
• Azon nem csodálkozom. Hol van a koporsó?
• Biztonságban. – Stephan még mindig nem bízott bennem.
• Ha újra Klaus birtokába kerül…
• Újra? – vonta fel szemöldökét Damon. – Ki van benne Summer?
• Az anyja.
• Honnan tudod?
• Én adtam oda neki.
• Tessék? – támadt le mindkét Salvatore egyszerre.
• Klaus retteg az anyjától. Ő tette őket vámpírrá. Ő volt az első boszorkány.
• Ő az egyetlen, aki képes őt megölni. – fejezte be gondolatmenetemet Damon. – Mért adtad vissza neki az ütőkártyád?
• Ez volt a mi alkunk.
• Te vagy a vadászok ásza, - kezdte Damon – és ahelyett, hogy megölnéd, alkudozol vele?
• Klaust nem lehet megölni. – csattantam fel.
• Dehogyisnem lehet! – reagált rá ugyanazzal a hangnemmel, mint amilyen az enyém volt. – A fehér tölgyből készült karó nálunk van, és ha Bennett kisasszonynak sikerül végre megfejtenie a varázsigét és szépen ráhókuszpuszálja, akkor már csak egy dolgunk van. Keresztülszúrni vele a szívét.
• Akkor mind meghaltok. – dobbant egy hatalmasat a szívem a hallottak miatt, de hangsúlyom nem árulta el, hogy félelem járta át egész bensőmet a tudattól, hogy mennyire közel járnak ahhoz, hogy önmagukat pusztítsák el, apámmal együtt.
• Hogy érted ezt? – döbbentek le mindannyian.
• Ha az ősvámpírok meghalnak – vette át tőlem apám a szót - azok is követik, akiket ők változtattak át és aztán azok, akiket meg ők és…
• … és végül mindannyian porrá leszünk. – és fejezte be Damon apám mondatát. – Kiváló! – kiáltott fel dühösen – Van még ilyen remek híretek mára?
• Ha nem lehet őt megölni – nézett ránk kétségbeesetten Elena – hogy lehet megállítani?
• A testvéreit könnyebben, mint őt. Egyesével levadászhatók. És az anyja koporsójának felkutatásával pedig el tudjuk terelni a figyelmét. A család nála szent és sérthetetlen.
• Mindig és örökké! – rémlettek fel Stephanak Klaus szavai.
• Pontosan!
• Hogy akarod levadászni őket úgy, hogy nem nyírod ki egyik ősikét sem? – tette fel újabb kérdését Damon.
• A holtak virágával.
• A mivel?
• Ez egy nagyon ritka virág és nagyon nehéz hozzájutni, de a belőle készült főzet minden más közönséges vámpír számára pokoli kínokat okozó halálos méreg. Őket nem öli meg, tudatuknál maradnak, de úgy lebénítja őket, hogy képtelenek lesznek uralni a testüket.
• Szó szerint is élőholttá válnak tőle? – intézte felém újabb kérdését felcsigázva Damon és Stephan is talpra ugrott a hallottaktól.
• Örökös fájdalommal kísérve.
• És Klaus?
• Ő hibrid. – ráztam meg a fejem. – Ez eddig nem találtunk róla semmilyen feljegyzést, hogy rá milyen hatással lenne, csak azt tudjuk, hogy a vámpírokra hogyan hat.
• Feljegyzést? Feljegyzésekre alapozol? – köpte ki a szavakat Damon.
• Őshibriden ez idáig még nem volt alkalmam személyesen kipróbálni. Letesztelnéd? – csaptam vissza neki a labdát flegma képet vágva, dühösen.
• Elég! – harsogta Stephan. – Mért kell nektek állandóan vitáznotok?
• A játék része. – húzta mosolyra a száját Damon.
• Ez működhet, Damon. – fogta meg bátyja karját Stephan. – Ne tégy most is keresztbe az állandó ellenségeskedéseddel. Nem sok választásunk maradt, szükségünk van rájuk. – ismerte el végre Stephan is, hogy nélkülünk esélyük sincs.

Közel a hajnal érkezéséhez eljutottunk oda, hogy a két testvér Elenát közrefogva álltak velünk szemben új reménnyel szívükben. Megoldást kínáltunk számukra. Szabad életet, szabad szerelmet. Igaz, messze jártunk még attól, hogy teljesen megbízzanak bennük, de elhitték, hogy együtt képesek leszünk legyőzni a hónapok óta fejük felett lebegő állandó rettegést.

Egy, a megszokottnál is forróbb nap virradt Mystic Falls hétvégi nyugalmára. Korán volt még. Hiába próbálkoztam, nem jött álom a szememre. Folyamatosan repkedtek az elmúlt napok képei a szemem előtt, fülemben csengtek Damon kétséget árasztó szavai a feljegyzésekre vonatkozóan. Ebben nem volt tapasztalatunk. Fogalmam sem volt, hogy valóban beválik-e a terv. Wesley és Fred minden erejével és tudásával azon volt, hogy választ találjanak kérdéseinkre. Eddig ők sem jutottak előbbre. Tervünk következő állomása szerint biztonságba kellett jutattunk Esther – Klaus anyjának – koporsóját és tudatni vele, hogy a Salvatore testvérekkel kötött alkuja az enyémre módosult. Ez a kisebbik feladat volt, de – biztos voltam benne – ellencsapást eredményező. Nem állt szándékunkba a koporsó helyének megváltoztatása, csak a körülötte lévő környezet módosítása. Segítségünk, mint mindig, ha ilyen esetek kerültek elő, egy boszorkány személyében érkezett. Édesanyám gyerekkori barátnője volt. Mindig számíthattunk rá. Az ő jöttére vártam éppen.

• Üdvözöllek Mystic Fallsban! – tártam ki Willow előtt motelszobám ajtaját.
• Én is örülök, hogy látlak.
• Köszönöm, hogy eljöttél. Indulhatunk?
• Vágjunk bele!
• Most mit hoztál, Willow? – érdeklődtem.

Mindig tudott meglepetéseket okozni. Soha nem faggattam milyen varázslatot hív elő, soha nem avatkoztam bele, hogyan végezze munkáját és soha nem is csalódtam benne. Csak elmondtam neki, hogy mit szeretnék tőle és ő pedig mindig megtalálta a legmegfelelőbb módot a probléma orvosolására. Ő legalább annyira jó volt a boszorkánykodásban, mint én a vadászatban.

• Mit szólnál hozzá, ha kicsit meg is tréfálnánk a barátunkat?
• Ez jól hangzik! – csillant fel a szemem. - Mesélj!
• Arra gondoltam, hogy barátunk nappaliját hívnám elő új környezetnek. Csak egy leírást adj róla és már kész is.
• Ez állati jó Willow! – lelkesedtem fel újabb remek ötletén. – Így egyértelművé válik számára is gyorsan, hogy változott a felállás. Nagy vagy!
• Kösz Summer! Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk csinálni tudnom kell, hogy a koporsó áll-e már valamilyen varázslat alatt.
• Annyit tudtam meg, hogy varázslattal van lezárva, és ha jól gondolom egy kereső varázslatot is ráolvastak már.
• Nagyszerű! – lelkendezett. – Ezek nem kizáró tényezők.
• Tehát, meg tudod csinálni?
• Már hogy a fenébe ne tudnám!
• Elmondod, hogy működik?
• Először is a valóságban láthatatlanná teszem a koporsót, hogy ha esetleg valamilyen módon, - amit én ugyan kizártnak tartok – mégis rátalálnának, akkor se legyen látható, aztán meg virtuálisan áthelyezem a mátrixát Klaus nappalijába.
• Fejlődsz Willow!
• Miben is? – nézett rám enyhe sértődöttséggel hangjában.
• Már értem minden szavad, amikor a varázslataidról beszélsz. – vigyorogtam rá teli szájjal. Erre ő is nagyot kacagott.
• Csak ketten megyünk? – váltott vissza.
• Elég, ha a többiek csak a végeredményt ismerik. Minden egyéb részlet újabb hibalehetőséget eredményez.
• Büszke vagyok rád, Summer, ahogy édesanyád is az lenne. – szorította meg a kezemet elismeréseképpen. – Bár több időtök lett volna… - sóhajtott fel. – Hiányzik!
• Nekem is!

Willow tudása és szakértelme vitathatatlan volt. Minden pontosan úgy zajlott le, ahogy azt eltervezte. Az oda és visszautat is beleszámítva két óra alatt végeztünk. Ebédidőre értünk vissza. A Grillből fenséges illatok áradtak ki. Megebédeltünk és beszélgettünk még egy kicsit, legfőképp anyámról. Kora délután volt már, amikor autójához kísértem.

• Még egyszer köszönöm, Willow!
• Vigyázz magadra, Summer! És apádra is! Tessék! – nyújtott át nekem egy kisebb méretű hűtőtáskát. – Ez az én ajándékom neki!
• Kösz, Willow!
• Hívj, ha szükséged van rám! És azért néha látogass meg minket!
• Rendben! Ha ennek vége, mielőtt visszamegyünk LA.-ba meglátogatunk. Jó utat!

Könnyes szemmel néztem utána, tekintetem követte útját egészen addig, míg a hegyi út első meredek kanyarja el nem tüntette szemem elől. Apám mellett ő volt az, akire anyám mindig számíthatott. Sok közös emlékük volt. Szívesen hallgattam őket. Mindig nehéz szívvel váltunk el egymástól. Kapcsolatuk anyámmal bennem élt tovább.

• Apa! Nyisd ki, én vagyok! – kopogtattam pár perccel később halkan ajtaján.
• Gyere!
• Ez a tiéd! – adtam át neki a csomagot.
• Summer! Ezt már egyszer megbe… -
• Willow ajándéka neked, egyenesen Mr. Cambell hentesboltjából. Ahogy elnéztem, kitart egy ideig.
• Már meg is csináltátok? – lett egy pillanat alatt teljesen komoly.
• Igen.
• Bejöhettetek volna. – húzta el a száját.
• Sietnie kellett.
• Még mindig haragszik rám?
• Az ajándékból nekem úgy tűnik nem. Soha nem is haragudott. Attól, mert nem egyezik a véleményetek valamiben, még nem váltok halálos ellenséggé. Csak ne szólj bele abba hogy végezze a dolgát és akkor nem kaptok hajba.
• Csak segíteni akartam! – mentegetőzött még a múltkori komoly vitájuk miatt egy démoni varázslat miatt.
• Apa! Ebbe ő a legjobb! Tudja, mit csinál! Csak bízz benne!
• Sokkal tartozom neki. – ismerte el apa Willow természetfeletti képességeit és most nem csak a boszorkánymesterségre gondolt. - Most is csintalan volt? – csillant fel az ő szeme is jól ismerve boszorkányunk ezen oldalát is.
• Nem is akárhogyan! – lelkesedtem én is. - A koporsó mátrixa Klaus nappalijában van.
• Na, ez tényleg eszement húzás volt tőle. Nincs rá szükség, hogy beszéljünk Klaussal.
• Csak tárt karokkal kell fogadnunk! – nevettünk egymásra.
• El kellene menned a fivérekhez is megosztani velük az információt. Fel kell készülnünk. – tértünk vissza a témához.
• Az egyik épp itt áll az ajtód előtt. Gyere be, Damon! – kiáltottam ki.

Apám a szoba belseje felé húzódott.

• Napsütéses szép napot mindenkinek! – tárta ki az ajtót csalfa mosollyal az arcán. – Akkor talán indulhatunk is!
• Neked is szia! – indultam meg Damon felé.
• Te nem jössz, Angyalarcú? – kötekedett apámmal.
• Nagyon humoros vagy, Szépfiú! – kapott apám is az alkalmon.

Nem viselték túl jól egymást.

• Ja igen, a napocska veled nincs jóban. – tárta szét a karját, körbefordulva, hogy mindenhol érje a nap.

Arcátlanul pimasz volt.

• Idebent magyarázz! – dühödött fel apa Damon tiszteletlenségén.
• Hé, fiúk, elég! – néztem rájuk felváltva. – Jobb dolgunk is van ennél! Induljunk, Damon!
• Tessék! – dobott valamit hirtelen Damon apám felé. – Csatlakozz hozzánk, Angyalarcú!

Egy napgyűrűt kapott el apám a levegőben.

• Nem csak a te boszorkányod ügyeskedett ma! – nézett rám, aztán apámra. - Ez meg Bonnie ajándéka! – vágta hozzánk a szavakat fölényesen.
• Ne hívj Angyalarcúnak, a nevem Angel! – vette fel apám újára a gyűrűt és állt meg immár odakint a napsütésben alig néhány centire Damon előtt.

Tekintetük összekapcsolódott. Mindketten kiélezetten, harcra készen álltak egymással szemben. Ellenszenvük egymás iránt ugyanabból az érzésből fakadt. Engem féltettek. Ki-ki a maga módján, ki-ki a maga érzései alapján, de inkább meghaltak volna, mintsem hogy ezt ki is mondják.

Apám arcát sohasem láttam még ennyire felszabadultnak. Hol csukott szemmel élvezte az arcát simogató lágy sugarakat, hol pedig elmélyülten csodálta meg a Nap ragyogását az elsuhanó táj tükrében. A Nap csillogása a folyó felszínén, az árnyak játéka a fák lombjain, az ég váltakozó kékje és a csendesen vonuló fehér bárányfelhők képe mind-mind olyan lenyűgöző látványt nyújtattak számára, amelynek élvezetére 266 éve nem volt lehetősége leszámítva azt az - az örök élethez képest csak egy rövid pillanatnak tűnő – egy napot, amikor emberként élvezhette az életet. Könnyeket csalt szemembe apám látványa, de minden igyekezetem ennek elrejtésére Damon elől, sikertelen volt. Diadalittasan élvezte érzelemkinyilvánulásom minden percét.

Klaus már a Salvatore birtoknál várt ránk. Stephan és Elena a ház biztonságát élvezte. Okos húzás volt ez a fivérek részéről. Klaus oda nem juthatott be. Ez a szabály még rá is vonatkozott.

• Megkaptam az üzeneted, vadász. – tért rögtön a lényegre. – A te műved volt, igaz?
• Változtak a játékszabályok.
• Nem tudod Elenát élete végig védeni. Előbb-utóbb úgyis az enyém lesz. Én mindig megkapom, amit akarok.
• Tulajdonképpen egész kellemes itt. Tervezem, hogy áthelyezem a székhelyemet. Jó társaság, szép környék, kihívásokkal teli munkalehetőségek. Kell ennél több?
• Mit akarsz?
• Menj el innen az egész pereputtyoddal együtt és hagyd békén Elenát.
• Azt nem tehetem. De alkut ajánlok.
• Amit újra megszeghetsz?
• Érdekel vagy nem, vadász?
• Az attól függ, mit ajánlasz.
• Esthert akarom.
• És mi az alku rád eső része?
• Elena szabadon élvezheti az életét.
• Meddig?
• Azt még én sem tudhatom, vadász, hogy mennyit szánt neki a sors.
• Semmit sem változtál. Még mindig nem tanultál a leckéből. Maradok, és a vadászat folytatódik. És most tűnj el innen!

Hat dühös szempár kísérte Klaus minden mozdulatát egészen a kocsijáig. Még ha esetleg fel is merült volna a fejében a támadás lehetősége rögtön el is vette azt. Az esze mindig a helyén volt. Sohasem kockáztatott feleslegesen. Esélye sem lett volna hármunkkal szemben. Fölénye, aminek tudatában is volt tényleges halhatatlansága miatt még mindig az előnyére volt, de kellőképpen elégszer álltunk már egymással szemtől-szemben ahhoz, hogy tudja, én komolyabb ellenfél vagyok a számára, mint akikkel eddig dolga volt. Tartott tőlem, félt a kiszámíthatatlanságom, az erőm miatt. Ő pontosan tudta ki vagyok, honnan jöttem és merre tartok. Pontosan ezért voltam annyira veszélyes a számára.

A nap hátralevő része az információk megosztásával és a terv pontos kivitelezésének megtervezésével telt el. Hosszú folyamat elébe néztük. Tökéletesen kidolgozott, precíz megvalósításra volt szükségünk. Végérvényesen ki akartam iktatni az ősöket és megszüntetni a hibridveszélyt. Összehangolt, lehetőleg egy időben végrehajtott, de külön-külön megvalósított támadásra volt szükségünk. Minél többet meg kellett tudnunk az ősök itteni tevékenységeiről. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy Klaus a mai beszélgetésünk után minden erejével azon lesz, hogy megtalálja anyja koporsóját és megvédje hibridjeit. A testvérei elleni támadásra nem számított. Ezt akartuk kihasználni. A létszámunk is immár felduzzadt annyira, hogy győzelmünk sikere ne legyen kétséges. Damon, Stephan és Elena megosztott velünk minden olyan információt, amit birtokoltak az ősökkel kapcsolatban. Sajnos meglehetősen hiányosak voltak. Ezen hiányosság pótlására apám vállalta magára a felderítő szerepét. Élvezte új szabadságát. Meg kellett találnunk azt a helyet, időpontot, bármit, ami felfedi hibáikat, hiányosságaikat, gyengeségeiket.

Estére három újabb személlyel bővült ki csapatunk. Én személy szerint szívesen kihagytam volna őket a tervből, számomra leginkább csak újabb hibalehetőségeket tartogattak. Mindazokon túl, hogy a Szöszi vámpír igen hasznos lehet, ha Klaus elcsábítását is bevesszük a tervbe. Egyébként nem hittem benne, hogy bármi másban is a segítségünkre lehet. A fiújáról nem is beszélve. Kis híján majdnem megöltem. Damon gyorsasága mentette meg csak az életét. Egykor ő is Klaus ölebei közé tartozott, de valami furcsa rekordmennyiségű átváltozás után sikerült megtörnie a kötődését Klaus irányába. Most velünk van. Ezt bizonygatták felém is. Mint ne mondjak, azért nem győztek meg. Voltak kétségeim bőven. De ki tudja, ha valóban mellettünk áll még hasznunkra is lehet, ereje és érzékei még jól jöhetnek, ha meg nem, egyel több vagy kevesebb megölése még belefért. De a legfőbb ellenszenvemet mégis az önkényes, magát vámpírvadásznak kikiáltott Alaric Saltzman váltotta ki. Az emberi tényező sohasem szült sok jót. Kiszámíthatóak voltak, az érzelmeik vezérelték őket és erkölcsi tartásuk sokszor okoztak már kellemetlen perceket számomra. Az érzés kölcsönös volt, de Damon hitt benne. Barátok voltak. És mi tagadás az esze azért a helyén volt. Tudása mindenféle természetfeletti dologgal kapcsolatban legalább annyira magas szintű volt, mint Wesleyé. Ezt a tiszteletre méltó tulajdonságai közé soroltam.

Eseménydús napot zártunk szó, mi szó. Késő éjszaka volt már, mire tisztáztunk mindent. A fivérek felajánlották, hogy amíg itt vagyunk, és együtt harcolunk, addig motelszobáinkat cseréljük le az ő vendégszeretetükre. Szoba volt bőven. Mi tagadás sokkal könnyebb volt így. Nyugovóra tértünk.

• Megtennéd, hogy nem settenkedsz az ajtóm előtt? – tártam ki újdonsült, a tetőtérben helyet foglaló szobám ajtaját. – Tudod, hogy úgysem tudsz meglepni.
• De azért próbálkozni lehet! – vigyorgott rám Damon.
• Gyere be! Segíthetek valamiben?
• Milyen előzékeny vagy ma este. Megleptél. Nem hittem, hogy ennyi jóindulat is szorult beléd.
• Most azért jöttél, hogy sértegess vagy nálad ez a bók?
• Nem bóknak szántam.
• Most arra vársz, hogy megsértődjek? Nem fogok. Kaptam már ennél durvább sértést is. Általában nem a kellemes jelzővel szoktak illetni. Megszoktam. Mit akarsz Damon?
• Az Angyalarcú! Tudod, hol van? – ült le az ágyam szélére.

Becsuktam az ajtót utána.

• Felfedezőúton. És ne hívd így. Nem kell őt kedvelned Damon, de a tiszteletet add meg neki. Egyrészt mert az apám, másrészt, mert igen sokszor mentette már meg a világot. Nem szent, sok embert megölt, de az elmúlt 266 évben pontosan emiatt vezekelt. Te sem vagy jobb nála!
• Lenyűgözően erős családi kötődés ahhoz képest, hogy nem az Angyalarcú az igazi apád! – csapott le Damon. – Megölte őket és veled vezekel? Ezért viselkedtek így? – zúdította rám vádjait.

Mindenáron ki akarta belőlem hozni a rosszabbik énem.

• Láttam, hogy néztél rá a kocsiban idefelé jövet! – csak fojtatta tovább. - Eljátsszátok az apa-lánya szerepet így leplezve romlott viszonyotok?
• Befejezted? Jó! Akkor – tártam ki ismét szobám ajtaját – tűnj el innen. Nem a játszópajtásod vagyok Damon, ahogy Angel sem. Akkor gyere vissza a válaszokért, ha már ledobtad a saját magad által felhúzott álarcot és képes vagy beismerni a saját tökéletlenségedet is. – villantottam rá dühös tekintetemet.

Meg sem mozdult ágyam széléről.

• Mész magadtól vagy kidobjalak? – indultam el felé.
• Jól van! – emelte fel védekezően maga elé a kezét, de továbbra is az ágyamon ülve. – Átfogalmazom a kérdéseimet.
• Nem érdekel a finom megfogalmazásod! – csattantam fel. – A lényegen nem változtat.
• Pontosan ez az Summer, - állt fel hirtelen, - ez az, ami engem is érdekel. A lényeg! Elvárod tőlünk, hogy totális bizalmat adjunk neked, de te viszont tele vagy titkokkal és hazugságokkal. Hogy várod el mindezek mellett, hogy higgyek neked? – törtek ki belőle érzései.
• Nem várom el.
• Látod? Akárhányszor próbálok többet megtudni rólad, akár szép szóval, akár mocskos módon, te mindig lerázol. Fogalmam sincs, hogy érted el ilyen rövid idő alatt, de érdekel, hogy mi van veled. Többet érzek irántad, mint az szeretném és így meglehetősen irritáló az Angyalarcúval való viszonyod a számomra. – álarca lassan lehullni készült.
• Angel az igazi apám, vér szerint és szó szerint is értve. Anyám Buffy Summers Sunnydale vámpírvadásza volt. – kezdtem bele a történetbe. – Egy Mora démonnal folytatott harc során apám és a démon is megsérültek. A vérük összekeveredett és apa halandóvá vált. Anya akkor épp Los Angelesbe volt. Tiltott szerelmük azon a napon teljesedhetett ki teljes valójában. Nem tarthatott sokáig a boldogságuk. Egyetlen nap. Ennyit kaptak. Apa halandóságának ára anya halála lett volna. Apa elment a felsőbb hatalmak közvetítőihez. Visszaforgatták az időt. Eltörölték azt a napot. Mintha meg sem történt volna. Semmi abból a boldogságból, amit végre szabadon birtokolhattak. Apa volt az egyetlen, aki emlékezett rá, azért, hogy ne ismétlődhessenek meg a korábbi események, de ezt elviselni nem volt könnyű számára. Néhány héttel később kiderült, anyám várandós. Az álmaiban kapta vissza a hasában növekvő gyermek által a kitörölt nap emlékeit. Felkereste apámat. A lehetőségekhez képest folytatták tovább addigi életüket, csak már együtt, mindezt úgy, hogy soha többé nem léphették át a csókok és az ölelés határát, nem adhatták meg egymásnak a testi szerelem boldogságát. Tették mindezt azért, hogy mindketten mellettem legyenek, és felhőtlen gyerekkort adjanak. Túlléptek minden rájuk háruló akadályon, elviseltek minden szenvedést és kínt, mert hitték, hogy szerelmük kézzel fogható valósága én vagyok. Hat éves voltam, mikor tudatosult bennük születésem nem volt véletlen. Minden emberöltőben születik egy kiválasztott. Mindig egy lány, aki természetfeletti képességei birtokában vámpírvadászként éli életét. És 100 évente egyszer születik meg az igazi vadász. Egy vámpírvadász és egy természetfeletti képességgel rendelkező teremtmény lánygyermekeként, egy testben egyesülve a két örökölt vérvonal. A sorsuk előre megírt és a végzetük nem elkerülhető. Egy célért születnek: egyesítve a többi vadászt megállítani az apokalipszist.

Damon döbbenten, szótlanul hallgatta végig rövid ismertetésemet élettörténetemről. Néhány percig csak szótlanul ült velem szemben. Emésztette a hallottakat. Agyában kérdések sokasága kavargott.

• Na igen, - kezdte – így már érthető. Volt már vadásszal dolgom mi tagadás, de egyikük sem rendelkezett ilyen kifinomult érzékekkel, erővel és gyorsasággal, mint te. Őket simán megöltem. És ezért nem hat rád az igézet sem. Ugyanúgy szükséged van a vérre is, mint a vámpíroknak? – hangzott el első kérdése.
• Nem. Ember vagyok. Nincs szükségem vérre az élethez.
• Akkor miért szívod a vámpírok vérét?
• Begyógyítja a sebeket, enyhíti a fájdalmakat és felerősíti az örökölt vérvonal érzékeit.
• A véred gyógyító hatása?
• Az a vadász vérvonal öröksége.
• Mi lett anyáddal?
• Beteljesítette végzetét. Bezárta a pokol száját. Csak egy sírhely őrzi az emlékét a Sunnydalei temetőben.
• Mikor halt meg?
• 12 éves voltam.
• A te sorsod is az, mint anyádé?
• Igen.
• Mikor?
• Nem tudom.
• Ha az volt a felsőbb hatalmak célja, hogy világra gyere, mért tiltották apádék szerelmét? – nem fogyott ki a kérdésekből, mindent tudni akart, így hát folytattam családom élettörténetét.
• Korábban csak, ahogy te is mondtad, „Angyalarcú gyilkosként” rettegték apám nevét. Évszázadokon át, gyilkolta le az ártatlanokat, kínozta meg őket, változtatta át a számára kiszemelt, általában a túl sok jósággal megáldott embereket gyilkosokká. Egészen addig, amíg egy cigánycsalád egy szem lányát kegyetlen kínok között meg nem ölte. A család, fájdalma enyhítésére átkot küldött apámra visszaadva neki a lelkét, hogy örökös bűntudat kísértse az elkövetett rémtettei miatt. Attól a naptól kezdve lett Angelusból Angel minden erejével azon küzdve, hogy vezekeljen bűnei miatt. Anyám adott számára enyhülést. Meglátta és megszerette. Nem tudott továbbállni, Sunnydaleben maradt. Hiába minden próbálkozás, ész érv, küzdelem, menthetetlenül egymásba szerettek és szerelmük erősebb volt bármilyen akadálynál, szembeszálltak bárkivel, harcoltak együtt a gonosz ellen. Aztán minden rosszra fordult, megtörték az átkot, mikor átadták magukat a testi szerelem hívogató szenvedélyének is. Egyetlen pillanatnyi teljes boldogság érzése a bűntudat felett és a lélek felszabadul a világra szabadítva ezzel újra az Angyalarcút. Küzdelmes, fájdalommal teli hónapok következtek anyám életében. Apa minden gonoszságával együtt azon volt, hogy pokollá tegye a vadász életét, de a szerelemet, amit iránta korábban érzett nem tudta még így sem leküzdeni. Képtelen volt rá, hogy megölje őt. Anyámnak viszont nem volt választása. Apa kinyitotta az egyik pokoldimenzió kapuját, ami elpusztíthatta volna a világot. Az ő vére nyitotta és csak az övé zárhatta be újra. Anyámnak úgy kellett megölnie őt és átküldeni oda, hogy Willownak közben sikerült a varázslat és apám visszakapta a lelkét, de már késő volt. Aztán a legfőbb gonosz hatalmának hála apámat visszahozták azzal a céllal, hogy végezzen anyámmal. Eredménytelenül. A legfájdalmasabb tapasztalat volt ez a számukra. Nem élhettek egymással, külön kellett válniuk bármit is éreztek egymás iránt. Apám Los Angelesbe ment felejteni. Mindhiába. Képtelenek voltak egymás nélkül élni.
• Hát azért nem semmi apád teljesítménye! Kétszer élvezi a szex örömét, ebből egyszer újra vérengző gyilkossá válik, egyszer meg életre hívja a vadászok ászát. Mindenesetre nem irigylem. Az öröklét szex nélkül? Hú, az nagyon gáz!
• A szexuális élvezetek nagy része nem jár együtt a tökéletes boldogság érzésével.
• Aha, vagy úgy! Szexelni lehet csak épp, ha szerelmes pusztítja el a világot maga körül. Ez igazán megnyugtató! Bár, nekem nagyon úgy tűnik, hogy anyád épp elég nyomot hagyott benne ahhoz, hogy többé ne legyen szerelmes.
• Anya az ő szereleme, míg él.
• Ja, ja, és azokat az érzéseket, amiket felé, már érthető okok miatt, nem tud kimutatni, apai szeretet formájában téged áraszt el vele.
• A végzetemet tekintve én ezen egy csöppet sem csodálkoznék. Sohasem szeretném átélni azt a pokoli kínt, amit ő érez. Bármit feláldozna érte, ha meg tudná változtatni a sorsot, ha az a két ember, akit mindennél jobban szeret túlélhetné őt. – szomorúan hajtottam le fejemet, egy, a szemem sarkában megjelenő gyöngyöző könnycsepp elrejtéseképpen.
• Hé, - söpörte el vállamra omló hajamat, miközben újaival a tarkómat kezdte el masszírozni, - a jövőt is látod?
• Az, sajnos hiányzik a repertoáromból. – mosolyogtam rá bánatosan.
• Az öröklét előnye, persze csak a halhatatlanság után, hogy megtanulod, semmi sem biztos addig, amíg az meg nem történik. A sorsod, vagy ahogy te hívod a végzeted is pontosan ilyen. Csak néhány régi vacak fecninek én nem hinnék a te helyedben. Ez csak legenda. Az életünket mi irányítjuk.
• Ez nem olyan dolog, Damon, amin tud… - fojtotta belém a mondat végét egy csókkal.

A korábbi szenvedélynek nyoma sem volt csókjában, érzéki volt, lágy, finoman édes, olyan, ami nem csak az ajkat, hanem a szívet is becézi. Ajkai lassan váltak el az enyémtől. Felállt, a karjaiba vett. Könnyű piheként fektetett le az ágy közepére. Tekintete az enyémbe ékelődött. Mellém feküdt. Szorosan, de mégis gyengéden vonta testemet karjai közé. Fejem a vállára hajtotta, hajamat simogatta.  

• Aludj nyugodtan, - suttogta, - most én vigyázok rád!

Az ólomsúlyként rám telepedett nem csak a testemet, a lelkemet is sújtó fáradtság szétáradt egész valómban. A kar, mely ringatott ez eddig még sohasem érzett biztonságot árasztott. Akkor, abban a pillanatban értettem meg azt a furcsa érzést, mely idáig nyomasztotta bensőmet. Majd lecsukódott a szemem és belezuhantam az álmok öntudatlan világába...